III. Szeszély

Hosszú estét töltöttem Taeminnel, nem szerettem volna magára hagyni, mikor végre megnyílt előttem.

Fejemben visszhangoztak Taemin szavai arról, még sosem volt szerelmes. Olyan nehéz volt elhinni, hogy az édes, vidám fiú, aki mindig, mindig az egyetlen volt, aki elhárította közülünk a viharaink villámait, még sosem volt szerelmes. És fájt érte a szívem. Olyan csodálatos volt szeretni valakit, hogy senkitől se akartam volna elvenni az érzést, ő pedig akarata ellenére szenvedett miatta. Láttam tekintetében a fájdalmat és nem tudtam elfelejteni. Ahogy ott ült a hatalmas festmény előtt, amit éppen, hogy kicsomagolt, szinte ő is a kép részének tűnt, ahogy elveszetten meredt maga elé az alatt a gyönyörű csillagos ég alatt.

Tudtam, hogy Sehun tévedett, de nem volt öröm igazamban, legjobb barátom vallomása mázsás súllyal nehezedett rám. Csak reméltem, most neki kicsit könnyebb így.

Segítettem felakasztani a képet hálószobája falára, amellett, hogy jól mutatott ott, a kép rengeteg érzelemről mesélt.

- Sosem láttam még ilyen beszédes festményt. – sóhajtottam halkan, a képet bámulva, Taemin pedig egyetértően bólogatott.

- Ezért vettem meg. Megláttam és úgy éreztem, az emlék, ami alapján festették, az enyém. Még sosem jártam ott, de hiányzik. – halk mosolygós hümmögéssel válaszoltam.

- Tudod ki festette? – néztem fel arcélére.

- Lee Yongmi…? Azt hiszem ez volt a név mellette. A vásznon csak egy ujjlenyomat van. – vakarta meg tarkóját elgondolkodva. – Remélem még találok munkát tőle. – bólintott végül. – Nemsokára kész lesz az új ház és egyelőre ijesztően üres.

- Édesapád ennyire előre gondolkodott?

- Látod már, miért nem vagyok képes még mosolyogni sem? Attól félek ha kész lesz a ház, legyek bárkivel is, el kell vennem. – hangja elcsuklott a végén, éreztem a rettegést a szavak mögött. Hozzákötni az életed valakihez úgy, hogy fogalmad sincs, milyen szeretni valakit, a legborzalmasabb opciónak tűnt. – Bár lenne belőled még egy. – huppant le a földre, továbbra is új szerzeményét bámulva. Úgy tűnt, valóban magával ragadta a festmény.

- De az még mindig nem volna szerelem. – dőltem vállának.

- Ebben az egy esetben kiegyeznék. – nézett le rám bánatos mosollyal. – De semmin se változtatnék. Boldognak látni titeket többet jelent. Attól félek ha egy pillanatra is megfordulna a fejemben a gondolat, hogy nem akarlak titeket együtt látni és valóra válna, életem végéig gyűlölném magam miatta. – belekarolva karjába közelebb bújtam hozzá. Értettem az érzelmeket, amik szavai mögött rejlettek.

- Nem fogom elmondani a többieknek.

- Köszönöm. – hajtotta fejét az enyémre és így ültünk csendben, a magányos testvérpárt bámulva.

Sokáig maradtam nála, próbáltam legalább ezzel vigasztalni, elűzni magányát, de éreztem, hogy a hallottak hatására én is egy fajta letargiába zuhanok lassan, és egy részem minden perccel jobban vágyott haza.

***

Keserves sóhajjal nyúltam el a színpadon, a sötétbe vesző plafon felé bámulva. Tizenegy óra körül járhatott, kezem pedig rendkívül fájt, én balga pedig nem hoztam magammal a fáslit, se a gumis pántot. Évek óta állandó gyulladás ült a kezeimen, mindig azt használtam, amelyik jobb állapotban volt, lassan pedig megedződtek karjaim, de előfordult, hogy túlerőltettem őket. Csak hallgattam a fejhallgatóból kiszűrődő zenét, tudtam, itt kell maradnom éjjelre. Tizenegykor ugyanis beindították a riasztórendszereket a folyosókon. Elérkezett a munka utolsó két hete, tudtam, hogy ez lesz, ismertem magam eléggé hozzá, mégis mindig új érzés volt elérni azt a pontot, mikor elkezdtem magam túlhajtani a kényelmes határokon.

***

Otthon Jongin vacsorával várt, így visszautasítottam Taemin ajánlatát, hogy együnk együtt, bár fájó szívvel tettem. Nem akartam magára hagyni a magányosnál is magányosabb fiút, de nem akartam megbántani párom sem. Tudtam, hogy megértené, de azt is tudtam, hogy bár nem mutatja, könnyen féltékeny lesz még mindig.

Az első pillanatban erőltetett mosoly igazivá vált, mikor megláttam Twixet és Jongint a konyhában, elégedetten rogytam kedvesem karjaiba, majd dögönyöztem meg háziállatom.

- Minden rendben ment? – nézett rám vacsorája felett Jongin, mire bólogattam párat.

- Azt hiszem kicsit magányos mostanában. Plusz most, hogy én kiestem a lehetőségek közül, az apja túl erőlteti a házasság dolgot. Elvégre még csak huszonöt, alig élt szegény.

- Azt nem mondanám. – nevette el magát Jongin, igazat kellett adnom neki.

- Gondolod, hogy volt valaha szerelmes? – megállt kezében a villa és elgondolkodott pár percig.

- Nem tudom biztosan Bini. Kettőnk közül én voltam az, aki folyamatosan lányok után rohangált, Taemin mindig távolságtartó volt még a barátokkal is. – tudtam én képzem a kivételt testvéri szeretet címszó alatt. Jó érzés volt őszintén szólva, hogy különleges helyet foglalok el a szívében, de most először éreztem nagy felelősségnek is.

- És ez téged nem aggaszt?

- Mégis mit tehetnék? Nem hajlandó észrevenni az embereket maga körül és olyan sokáig élt a gondolattal, hogy te megmented a kényszer házasságtól, hogy most fogalma sincs, mit tegyen. – csak döbbenten pislogtam rá.

- De olyan boldogtalan, Jongin, te nem láttad, hogyan festett. – kedvesem tekintete szomorú volt, de tudtam, tehetetlen.

- Nem tehetünk mást, mint kitartunk mellette. – válaszolta lágy hangon. – Taeminnek nem csak hatalmas, de erős szíve is van, rendben lesz, ha nem hagyjuk magára a magánya határán. – igazat adtam neki. Biztos voltam benne, valahogy megoldjuk majd.

A másnap pedig túl hamar eljött kavargó gondolataim közt vergődve, én pedig nem jutottam előrébb egy kicsit sem. Taemin továbbra is valaki volt, aki sosem volt szerelmes, én pedig továbbra is annak véltem magam, aki segíteni fog ezen valahogy. Kérdés, hogy hogyan.

***

A reggel már talpon talált, és eltéve a megszáradt ecseteket nyitáskor kifelé indultam az épületből. Nem volt a legkényelmesebb a széksorokon aludnom, volt már rosszabb is. A színpad rosszabb lett volna például.

Kedvencem szinte sírva fogadtak az ajtóban, bocsánatkérések közepette térdeltem le hozzájuk és hagytam, hogy lenyalják a megmaradt sminket az arcomról, mielőtt enni adtam volna nekik és elszaladtam volna zuhanyozni.

A reggeli sétát is rövidebbre kellett zárnom, ugyanis még be kellett mennem a galériába, kitölteni a papírokat és leadni a következő képet raktárra. Nagy műgonddal csomagoltam be a viszonylag kis festményt, ami Felixet és Binot ábrázolta a távolban. Az volt az első nyár, hogy kettesben leutaztunk egy tengerparti házba a kutyákkal. Tudtam, öcsém rendkívül hiányolja kedvenceinket, de elválasztani őket rosszabb lett volna, mint mindkettőt magammal hozni.

Az igazgató nem tudott személyesen fogadni, ellenben lánya ott pöffeszkedett az irodák körül. Eunjung nem volt a legrosszabb, akivel találkozni lehetett, de azt sem mondtam volna, hogy bármilyen formában egy kalap alá lehet őt venni nem hogy Binivel, de Hyominnal sem.

- Felicity! – mosolygott rám, hasonló kissé hamis mosollyal biccentettem neki. – Reméltem, hogy nem a munkaruhádban jössz. – mért végig. Bár fehér ujjatlan inget és csíkos vászonnadrágot viseltem magas sarkúval, és még a hajam is összefogtam egy laza kontyba, elegancia szintem így alulról súrolta az övét. – Volna kedved velem kávézni? – tudtam, ez kérdésbe csomagolt parancs, így szelíden rábólintottam, az ingyen kávé ingyen kávé volt, és vele tartottam egy közeli elegáns helyre.

Rendelésünk a reggeli kisebb tömeg ellenére feltűnően hamar elkészült, egy rossz szavam se volt ellene. Ilyen az, ha valaki gazdag itt. Eunjung készített pár képet, valószínűleg, hogy feltöltse instagramra, a rengeteg követője számára. – Nem bánod, ha megjelöllek? – ugyan nem szerepeltem a képeken, ismét szelíden bólintottam és mikor kezembe adta a telefont, bepötyögtem kis művész fiókom nevét. Elégedett mosollyal fogadta vissza a telefont. Tudtam, köszönetet vár, de egy szót sem szóltam. Legyen gazdag, neves, tudom is én, tisztában voltam vele, hiába nem voltam neves festő, követők számában köröket vertek rá digitális munkáim és a képek a galériában kirakott munkáimról. Pár pillanat kínos csend után belátta, nem fogok neki hálát rebegni és tovább csicsergett. Kérdezett Taeminről, amolyan számon kérő hangnemben, megnyugtattam, csak azért tartózkodtam vele egy légkörben, mert egy helyen dolgozom a barátaival. Elégedett volt és tudtam, a galéria igazgatóját megnyerni a legegyszerűbb, ha jó kapcsolatban vagyok imádott lányával.

***

Feli munkája rengeteget fejlődött tegnap óta, amin meglepődtem, de úgy éreztem, az idővel nem áll jól párhuzamban, ha plakátot is kell készítenie. De nem tudhattam biztosan, így Jonginnak sem tettem szóvá. Feli pedig nem igazán akaródzott megérkezni, aminek kíváncsi, kissé aggodalmas nyaknyújtogatásom volt a tanúja.

Csalódottan vonultam le a színpadról, mikor végeztünk, a lány továbbra sem volt sehol.

- Minden rendben? – nézett rám Jongin a folyosókon. Még maradnunk kellett táncórákra ma. Reméltem, mikor azokkal is végzünk, Feli már itt lesz. Bár sikerült kissé megnyernünk Hyomin közvetlenségével, sokkal közelebb nem kerültünk hozzá.

- Nem láttam Felit. – biggyesztettem le ajkam, halkan nevetve csókolt meg.

- Lassan kezdek féltékeny lenni a figyelemre és energiára, amit belefektetsz abba, hogy közel kerülj hozzá. – elmosolyodva bokszoltam karjába, mire látványosan megrogyott. – Biztosan akadt valami dolga. Mire végzünk tuti itt lesz. – Elszántan bólintottam kijelentésére, igen, biztosan itt lesz.

***

Kényelmesre fogtam napom, örülve, hogy nincs sok teendőm, de az idő csigalassúsággal telt. Egyedül az ember nem sok mindent tudott kezdeni magával.

Úgy gondoltam, nem lenne nagy teher, ha meghívnám Biniéket egy pizzára miután végeznek ma, így délután a színház felé vettem az irányt és írtam smst Hyominnak is, hogy kerítse elő a háremét. Néhány keresetlen szóval válaszolt, ami kivételesen őszinte mosolyt csalt szám sarkába. Nem lett volna szükségem a sajnálatukra és az egyetlen, aki ugyanúgy kezelt, mint eddig, az húgom volt. Nem várhattam el Binitől, hogy ne aggódjon, de nem akartam, hogy sajnálkozzanak.

Két latteval a kezemben léptem be a színház terembe, azonban az váratlanul üres volt. Nem mintha olyan gyakran láttam volna az apró lányt itt dolgozni, mégis az, hogy számítottam jelenlétére, erősítette a hiányát. Arra számítottam, hogy dolgozni fog, akárcsak tegnap. Magam sem tudtam megmondani, miért vettem neki kávét, amolyan béke ajándéknak szántam talán, ugyanis tegnapi kifakadása biztosított róla, nem kedvel. Beletörődve az egyik festékes doboz tetejére helyeztem az italt és visszafordulva, lenéztem az üres nézőtérre. Mintha évtizedek teltek volna el azóta, hogy úgy döntöttem, apám nyomására természetesen, hogy a süllyesztőbe eresztem a sok évnyi képzést és kemény táncórát. Elnéztem az üres székeket, egyfajta nosztalgikus szomorúság vett erőt rajtam. Mennyivel más lenne most minden, ha nem hajlok meg apám akarata előtt olyan könnyen minden alkalommal.

Halk torokköszörülés zökkentett ki mélázásomból, meglepetten néztem oldalra, ismerős erős smink fogadott, festékes póló, kantáros nadrág és két bekötözött kar. Szóra nyitottam a szám, hogy mondjak bármit, akármit. Meg akartam kérdezni, hogy miért van bekötve a keze, megmagyarázni, hogy nem bolondultam meg, nem azért bámulok a semmibe egy színpad közepén állva és szerettem volna elmondani, hogy hoztam neki kávét, de nem igazán sikerült egyiket sem mondatba foglalnom mielőtt Bini viharzott volna fel a színpadra, hogy mindkettőnket üdvözöljön. Megkönnyebbülve mosolyogtam le a kis tündérre.

- Taemin? – az idegen hangra mind felnéztünk, Eujung közeledett felénk, nem sokkal lemaradva Hyominék, húgom kezeit összetéve könyörgött bocsánatomért és telefonjára mutogatott. Egy sms várt tőle, valószínűleg magyarázattal. – Végre időt tölthetek a barátaiddal. – mosolygott mindenkire, majd tekintete elidőzött Felin. – Felicity – a lány fejet hajtott – Remélem, hamarosan megint együtt kávézunk. – ismét tisztelettel fejet hajtott, mindenki más kissé meglepetten nézett a lányra, úgy festett nem vette észre. Tekintetem elsötétült kissé, nem tetszett a dolog, hogy úgy festett, a két nő ismeri egymást. Jobban, mint kellene. – Menjünk! – mosolygott Eunjung, elmenőben könnyedén sodortam le a papírpoharat a festékes dobozokról és hátra se nézve kitereltem mindenkit lassan.

***

A semmibe bámulva vártam, amíg mindenki hangja el nem halt, akkor néztem csak le új tornacipőmre, ami tocsogott a forró kávéban. Állkapcsom megfeszült a bennem forrongó dühtől.

A düh pedig erőt adott dolgozni, még ha kezeim sajogtak is. Amíg mindenki más szórakozott, fáradtságot nem ismerve dolgoztam. Úgy döntöttem minél hamarabb befejezem a munkát, annál hamarabb lesz időm a saját kis projektjeimre. És nem kell minden nap ide járnom, ha kész leszek. Pár nap is áldás lett volna, hogy feltöltsem magam pozitív energiával.

A színház ajtaja reggel nyolckor csukódott be utánam. Fáradtságomról a szemem alatti karikák árulkodtak volna, ha látja őket valaki a vastag alapozó réteg alatt, ami makacsul ragaszkodott arcomhoz hála Istennek.

Akármilyen fáradt voltam, előbb elvittem kedvenceim a parkba játszani, majd leadtam egy rendelést új festékekre. És csak azután engedtem magamnak pár óra alvást.

A színházba azonban csak azután mentem aznap, hogy biztos voltam benne, se Bini se senki más nem lesz ott. Kávét pedig vittem magamnak, ahogy szerettem.

***

Szinte fújtattam a dühtől egész este, mégsem mutattam ki. Sötét tekintettel tömtem magamba margherita pizzám, mialatt Eunjung megállás nélkül beszélt. Úgy festett a többiek nem vették észre, nekem azonban szemet szúrt Taemin újabb furcsa, szeszélyes viselkedése, amit mintha jelenlegi barátnő jelöltje aktivált volna és ismét Feli ellen irányult.

Bini minden figyelme Taemin és Jongin között oszlott meg, láttam rajta, hogy aggasztja valami, én pedig minden erőmmel igyekeztem lyukat égetni bátyám homlokába, sikertelenül.

Úgy döntöttem, egyelőre nem teszem szóvá. Előbb tudni akartam mi köze Felinek Eunjunghoz.

Így másnap minden eshetőségre felkészülve, kávéval, egy nagy pólóval és néhány süteménnyel felfegyverkezve indultam a színház felé, miután biztos voltam benne, a többiek már nem lesznek ott.

Feli fejhallgatójából szokás szerint üvöltött a zene, így igyekeztem úgy megközelíteni, hogy ne hozzam rá a frászt. Épp laptoppal az ölében ült, mikor mellé vetődtem. Meglepve nézett rám, de nem tűnt úgy, hogy halálra rémítettem.

- Hoztam kávét. – mosolyogtam rá, mikor lassan levette egyik füléről fejhallgatóját.

- Van sajátom. – válaszolta ridegen. Olyan hangnemben, amit tőle nem hittem, hogy hallok.

- Sajnálom a tegnapit. – vágtam rá hát gyorsan, mielőtt visszaért volna fülére a fejhallgató. Keze megállt és érdeklődve nézett rám. – Amit Taemin csinált. – tettem hozzá – A bátyám, de nem tudnék értelmes magyarázatot adni rá, miért tette. – halk sóhajjal levette fejéről a fejhallgatót és megállította a zenét, ezt jó jelnek vettem.

- Nézd Hyomin, nem ismerem a bátyád, semmi közöm a bátyádhoz se semmilyen ügyéhez, úgyhogy kérlek, megmondanád neki, hogy hagyjon engem békén?

- Eunjunghoz sincs? – billentettem félre a fejem, megütközve pislogott párat.

- Az apja galériájában van egy kis helyem a falon, hogy eladhassam a munkáim és legyen miből megélnem. Hónapok óta először vették meg a festményem, és ha a főnököm lánya meghív kávézni, nem mondok nemet, ha ez zavarja a bátyád és nem tud a viselkedési gondjaival mit kezdeni, akkor mond meg Bininek, hogy legyen szíves hagyjon békén. -  rajtam volt a sor, hogy döbbenten pislogjak rá. Rideg hangja már nekem fájt és legszívesebben arcon töröltem volna, sőt leöntöttem volna kávéval, ahogy Taemin tette.

- Bini kedvel téged – néztem rá megbántva és dühösen, megrántotta vállát. – Az a szegény lány nem tett ellened semmit, hogy beszélhetsz róla ilyen hangnemben?

- Senki sem kérte, hogy kedveljen. – csukta le laptopját és talpra állt. – Sajnálom Hyomin, de dolgoznom kell. – hirtelen indulatomban felé nyúltam, igazán szerettem volna eltörni azt a szép ívű orrát, de egy vasmarok megállított benne. Akárcsak én, ő is meglepetten nézett fel. Mézszínű haj, ismerős fekete szempár és temérdek szeplő fogadott.

- Én nem tenném. – a mély hangtól végigszaladt hátamon a hideg és ijedtemben nyeltem egyet.

- Felix, engedd el szegény kezét! A frászt hozod rá. – Feli szelíd hangjára tekintetem a lányra ugrott, majd vissza a fiúra, aki szót fogadott neki és ellépve mellettem Feli mellé állt, tekintete szemrehányóan méregette a bekötözött kezeket, amiket Feli próbált a háta mögé rejteni.

- Mi történt a kezeddel? – kérdeztem hirtelen.

- Régóta ilyen. Semmiség. – mosolyodott el a lány halványan, a fiú morgására pedig csak rászisszent. – Ne haragudj Hyomin! Én is kedvelem Binit, és Jongint és téged is. De a bátyádtól feláll a hátamon a szőr.

- Megpróbálok beszélni vele. – sepertem hátra hajamat szememből és odanyújtottam nekik a termoszt és a kis dobozt egy halvány mosollyal. – Nem zavarok. – mosolyogtam mindkettejükre, mielőtt magukra hagytam volna őket. Felix olyan ismerős volt valahonnan, csak tudnám miért.

II. Festmény

Napok, majd egy egész hét telt el Taemin kiborulása óta és a fiút alig láttuk. Rossz érzéssel töltött el, hogy valami közénk ékelődött, amiről fogalmam sem volt, hogy mi, Sehun teóriájában pedig eszem ágában sem volt hinnem.

Feli pedig feltűnően került bennünket. Ha tehette zenét hallgatott, hogy kizárja a világot, nem érkezett hamarabb a táncosokat nézni és ha meglátott Jongint, vagy engem a folyosókon, egyszerűen sarkon fordult akkor is, ha épp festékes vödröket vonszolt át az épületen. Kezdtem türelmem veszteni Taemin és Feli felé is. Akármilyen lelki gondjuk volt, csak a véletlen műve volt, hogy ütközött a kettő azon az estén. Úgy határoztam, Taemint könnyebben tudom sarokba szorítani, mert ismerem és kegyetlen módon Hyominra bíztam a kis Felit.

Sóhajtva néztem az ismerős épületre, csak pár pillanat telt el, hogy becsengettem és Taemin ismerős arca jelent meg az ajtóban. Az arckifejezés nem sok jót sejtetett. Fáradtnak tűnt és idegesnek.

- Jobb lenne, ha most nem lennél itt. – mondta halkan, tekintete ellágyult, ahogy finoman, szeretettel hajamba borzolt, azt próbálva kifejezni, nem a történtek miatt akar távol tartani a háztól. Öltözete alapján éppen indult valahová. Már szóra nyitottam a szám, hogy rákérdezzek, vele tarthatok-e egy darabig, mikor egy lány bukkant fel mellette. Pislogtam párat, hol Taeminre, hol a karjába kapaszkodó teremtésbe, majd megint Taeminre. – Bini, ő itt Eujung, Eujung, ő Eubin, a húgom legjobb barátnője.

- Emlékszem rá az esküvőről. – mosolyodott el a lány, de attól a mosolytól égnek állt a szőr a hátamon. Biztos voltam benne, a lány is a kegyetlen koszorús gárdában volt.

- Nem akartam zavarni. – húztam ki végül sietve magam és édes mosolyt varázsoltam arcomra. – Legutóbb kisebb veszekedésbe torkollott az este mindannyiunk közt és azóta nem hallottam Taemin felől.

- Rendben vagyok. – mosolyodott el Taemin ismét fáradtan – Nem akartam, hogy aggódj! Délután benézünk a színházba, Hyomin azt mondta fel kell vennem onnan, fogalmam sincs, mit keres ott.

- Jó kérdés. – nevettem kínosan, majd sarkon pördülve elvágtáztam. Úgy szedtem kis lábaim, ahogyan csak tudtam, gondolataim rohanásáról pedig csak összevont szemöldököm tanúskodott.

***

- Ha úgy vesszük, logikus. – magyarázott Hyomin, szívószálát rágcsálva. Hárman ültünk a nagy színházterem egyik középső széksorában, a félkész díszletet bámulva, várva, hogy Feli felbukkanjon. – Miután Jongin és te úgymond hivatalosan is összejöttetek és megkérte a kezed, apa nem tudta tovább azt remélni, hogy valami úton Taeminnel össze boronálhat. Így a nehezebbik út maradt számára, tekintettel rá, hogy alapvetően észre se veszi, ha valaki nőnemű. – rábólintottam Hyomin magyarázatára.

- De miért nem mondta el? – háborgott Bini, akit úgy festett, ez bánt a legjobban. – Egyszerűen eltaszít mindannyiunkat. - biggyesztette le kis ajkait, Hyomin csak együttérzően meglökte vállával.

-  Rendben lesz. Azt mondta, csak egy kis időre van szüksége.

- Azt mondta. – sóhajtott az apró lány, a beálló csendet pedig egy fejhallgatóból kiszűrődő dallam törte meg. Némán figyeltük a színpadon megjelenő Felit, aki úgy festett, nem vette észre apró közönségét.

Némán dolgozott, a zene jelentette az egyetlen zajforrást. Néha megállt és elővette a telefonját, halvány mosollyal pötyögött választ, de mindig rövidre zárta az apró szüneteket. – Hozok neki kávét. – pattant fel Bini, de finoman visszahúztam a székre.

- Majd hozok én, ha Hyomin és én kerítjük be az nem fog túl biztatóan festeni. – nyomtam csókot kedvesem homlokára és felvéve mindenki rendelését, elindultam a közeli kávézó felé. Kint már sötétedett, mégis rettenetesen meleg volt még mindig. Fülledt meleg.

A kávézóban nem várt ismerősbe futottam, Taemin és a lány, akiről Bini beszámolt, szinte velem egyszerre értek oda. Barátom arcán mosoly futott szét és kissé keserű arccal, de bemutatta partnerét. Nem fűzött hozzá titulust, csupán egy nevet kaptam, a lány pedig úgy mosolygott rám, ahogy azok szoktak, akik tudnak valamit rólad. Ismerős volt, így arra következtettem, Hyomin is ismerni fogja majd. Taemin várakozóan nézett rám, így gyorsan elsoroltam neki kinek mi lesz.

- Sehun is ott van? – kérdezte, mikor megrendelte az italokat. Értetlenül néztem rá, majd egy pillanat után döbbent „o”-t formáltam ajkaimmal és bólogattam párat. Talán nem jó ötlet Taemint is oda cipelni, mikor a többiek sikere így is kevés Feli megpuhítására.

Kínos csendben tettük meg az utat vissza a színházba a kellemetlen melegben, szinte felüdülés volt belépni a klimatizált épületbe.

Odabent hangos zene fogadott, Bini a színpad szélén ült lábait az ütemre lóbálva, Hyomin pedig lelkesen dolgozott valamin Feli oldalán. A kisebbik lány néha felnevetett valamin, de egyelőre nem vettek észre minket.

- Ki hitte volna, hogy sikerül nekik. – sóhajtottam fel kissé megkönnyebbülten.

- Micsoda? – kérdezte Taemin, majd beljebb érve némi döbbenet költözött arcára. Csak elvettem tőle a kávékat és az integető Bini felé indultam velük.

- Olyan keserű a kávéd, hogy hallottam, ahogy öngyilkos letargikus terveket motyogott egész úton. – lendültem fel párom mellé és mikor az ital felé nyúlt gyors csókot nyomtam ajkaira, elhúzva előle az áhított hideg kávét. Nevetve vágott mellkason és elvette a poharat. Hyomin hajolt fölém egy soha nem látott festékes pólóban és elvette mindkét kávét. – Hát ez? – fordultam a lány után.

- Feli pólója. – adott rövid beszámolót Bini. Megnézve Feli valóban csak egy topot viselt a kantáros nadrág alatt, a bő pólója pedig Hyominon volt, amiben érkezett. Feli felém fordult mikor Hyomin mondott neki valamit a kávét átadva és elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyt, majd előre fordulva a még mindig távol topogó furcsán elegáns pár felé néztem.

***

Mikor megindultam volna a többiek felé, partnerem körmei felkarom érzékeny részébe vágtak. Türelmetlen tekintettel néztem a lányra, aki csak édesen mosolygott az előttünk lévőket nézve. Vonzott a látvány. A mindig össze bújó Bini és Jongin, Hyomin hangját szinte hallottam a zenén túl.

- Talán jobb lenne, ha nem húznád ki a gyufát a húgomnál. – fejtettem le magamról Eujung kezét és fájdalmas arccal megdörzsöltem a pontokat, ahol körmei belém vágtak. Már kerestem az indokot, hogy erre a lányra is nemet mondjak apámnál, de tudtam, ahhoz Hyomintól kellene pár biztosító szó, Eujung nem megfelelő nekem és sajnos eddig semmi olyat nem találtam benne, amit húgom kifogásolt volna.

Biniék felé tartottam, de tekintetem néha a színpadra vándorolt, elsőnek nem ismertem fel a lányt, közelebb érve azonban ismerőssé vált a mézszínű hajzuhatag a különféle kis fonatokkal. Poharát két kézzel fogva fordult Jonginék felé, neki nem telt annyi időbe, hogy felismerjen engem, mint fordítva. Éles ívű szemei egészen elkerekedtek, majd zavartan fordult el tőlem.

Pár perc elteltével partnerem is csatlakozott hozzánk, és ahogy figyelte Felit, úgy festett, ismeri. Eszem ágában sem volt rákérdezni. Hyomin csatlakozott, mikor felismerte Eujungot és magára hagyta a festő Felit, aki nemsokára kizárt bennünket a világából és feltette fejhallgatóját. Bini szinte áhítattal figyelte a hozzá hasonlóan apró lányt. – Kedveled? – ültem a kis tündér mellé, mire bólogatott párat.

- Nem tudom miért, de mióta megláttam olyan mintha ismerném. Mintha köztünk lenne a helye. – nézett rám egy pillanatra, majd tekintete szemrehányóvá vált. – Miért nem szóltál róla?

- Mert bonyolultabb, mint amilyennek tűnik. – sóhajtottam mélyet. – Apám mindig is hajthatatlan volt azzal kapcsolatban, hogy olyan nőt kell találnom, aki nem fog belenyúlni az üzletbe. – bólintott párat – Az igazat megvallva örültem Hyomin házasságának, mert így nem én vagyok a rangidős az üzletben. Csinálhatom, amit szeretnék, egészen addig, amíg apám neve alatt fut.

- De hát ez csodálatos hír. – pislogott párat Bini.

- Apám nyitott a befolyásosabb feleségek lehetősége felé mind nekem, mind Sehunnak. Csak Sehun éppen élvezi, hogy kedve szerint válogathat azok közül a kétségbeesett újgazdag lányok közt, akiket úgy sem vesz el. – Bini halkan elnevette magát, mire elmosolyodtam. – Ő úgyis olyan lányt vesz el, akit szeret.

- És te? – nézett rám Bini lágyabban.

- Tudod milyen vagyok. – sóhajtottam mélyet.

- Nem, Taemin. Őszintén szólva nem tudom többé milyen vagy. – fájó szívvel bámultam a hatalmas festmény egy pontját, ahova egy apró, finom kéz tele karkötőkkel újabb és újabb olajfesték leveleket varázsolt.

- Menjünk! – bökött meg Hyomin kissé ideges arccal így tudtam, valamin össze különböztek Eujunggal. Sóhajtva bólintottam és talpra álltam. Húgom kibújt a nagy bandás pólóból, ami alatt szokásos makulátlan öltözete rejlett és kifelé kezdett terelgetni a teremből. A válaszom pedig megint kimondatlan maradt. Tudtam, Bini az egyetlen, akivel lett volna bátorságom erről beszélni, de úgy festett az életem egyszerűen nem akarja, hogy bárkivel beszéljek a gondjaimról. Főleg nem Binivel. – Még be kell néznünk a gallériába. – kelletlen hang hagyta el a testem, olyasmi, mint egy eresztő lufijé, mire Eujung ismét belém mart.

- Apám szeretne neked adni egy festményt a kiállított darabok közül. Értékeld!

- Egyelőre nem vagy abban a pozícióban, hogy parancsolgass nekem. – csaptam kezére, mire elrántotta karomról. – Azért találkozok veled, mert van annyi tisztelet bennem apám felé, hogy értékeljem a választásait. Bár a mostani rendkívül rossznak fest. – a felháborodottan hápogó Eujung másik oldalán egy rosszalló tekintetű, de vigyorgó Hyomin bukkant fel egy pillanatra, majd komolyságot erőltetett magára, miközben a kocsim felé haladtunk.

A galléria szerencsére nem volt túlzottan messze a színháztól. Az elegáns épület kiemelkedett a legtöbb galléria közül még a belvárosban is, Eujung magabiztosan tipegett befelé tűsarkain, egyenesen apja irodája felé. A férfi széles, sunyi mosollyal üdvözölt minket.

- A kedves Lee testvérek! – mosolygott, mint aki csalással nyerte a lottót, majd széles mozdulattal terelt bennünket megnézni a festményeket. – Ezen az emeleten vannak a legnevesebbek festők munkái. – mutogatta a legfelső emeletet, a legtöbb képet ocsmánynak is bűn lett volna nevezni. Ha híres vagy, bármit lehet pofád eladni. Eujung választott nekem képet, ha pontosan akartam fogalmazni, nem érdekelt. Amennyit utaztam munkám miatt alapvetően, alig láttam az irodám úgyis, oda pont jó volt a furcsa modern kép.

- Látom nem vagy oda érte. – nevetett Hyomin halkan a fülembe, mire csak elfintorodtam.

A férfi, miután nekem adta a gondosan becsomagolt képet, színpadias mozdulattal lekísért minket, a földszinten láttam csak újabb festményeket, a többi emeletet nem volt alkalmam megszemlélni, azonban ahogy az átriumban haladtunk a kijárat felé, egy kép megtorpanásra késztetett.

- Úgy látom a fiatalembernek van szeme a jó munkákhoz. – fordult vissza felém a férfi. A kép rettentő sötét volt önmagában, mégis felismertem a félsivatagos tájat, a homokdűnén két összebújó gyereket, az ég pedig gyönyörű volt felettük, és az tette ki a kép nagy részét. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, megvegyem-e. – Biztos benne? – mosolygott rám a férfi, de ismertem ezt az arcot, nem akart lebeszélni róla, a kép árát elnézve én se akartam volna lebeszélni róla a vevőmet. – Nem túl neves festő, egy-két éven belül biztosan feladja a munkáit ebben a versenyben, ami csak ezen a gallérián belül folyik. – nemet intettem a fejemmel.

- Nem a nevéért veszem meg, akárki is legyen az a Lee Yongmi. – a férfi bólintott és a közeli pulthoz terelt.

- Holnap kiszállítják, ha megfelel. – rábólintottam a dologra és címemet megadva, tetemes összeget hagytam magam mögött, miközben kisétáltam a kis ajándék képemmel a hónom alatt. Eujung tele szájjal vigyorgott, mikor azt hitte nem látom. Tudtam, ezzel nem egy jó pontot szereztem apjánál, a helyében én is azt gondoltam volna, hogy érte teszem. De én csak szerettem volna magaménak tudni a festményt. Még sosem láttam élőben olyan vidéket, mégis égetett a képből a honvágy. Egyszerre volt boldog és szomorú az ember, ha ránézett.

***

Újabb és újabb hosszú napokat hagytam magam mögött, miközben a színház díszletén dolgoztam. Nem volt időm saját festményeimmel foglalkozni és ez rossz érzéssel töltött el. Két képem is festésre készen várt rám az apró műteremnek berendezett szobában, pontosabban a szobából nyíló erkélyen. Minden nyáron ott festettem, sokkal kellemesebb volt, mint bent.

Mango és Kino szokásos szemrehányó előadása ma is mosolygásra késztetett, még fáradtan is. Tíz perces duzzogásuk végén lelkesen telepedtek mellém a tv előtt, korábban hazajöttem, Hyominnak hála nyertem másfél órát a napomból és szerettem volna békésen tölteni, nem túlórákkal.

Másnap reggel a telefonom keltett a kanapén, ott ahol tegnap este letelepedtem a két szőrmókkal. Kino most a lábaimon aludt, Mango pedig a fotelba gömbölyödve.

- Mango! – sziszegtem rá szemrehányóan, bűnbánó arccal ugrott le a földre. Sóhajtva vettem fel a telefont, a gallériából hívtak, tegnap valaki megvette a kiállított képemet, a pénzt már elutalták és értesítettek, kirakták a helyére az éjszakai Szöulról készült munkám. Ajkam beharapva, kissé reszketeg hangon mondtam millió köszönetet, majd mikor letették, felsikkantva ugrottam talpra. – Eladtam valamit. – öleltem magamhoz a ficánkoló Kinot, majd a konyhába ugrálva csináltam reggelit magamnak. Nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról. Online munkáim mindig kelendőek voltak és a díszlet készítéssel is jól kerestem, de sosem mertem remélni, hogy egy gallériában is helyt állnak valaha a munkáim. – Ó rettenetesen gazdag vagyok – ez nem volt igaz ugyan, de én akkor úgy éreztem magam. Az volt rettenetesen gazdag, aki megvette azt a képet.

A jó hírrel járó rettenetesen sok pozitív energia időben beparancsolt ma dolgozni és kétszeres sebességgel tudtam festeni, így még aznap befejezve a nagy képet. Már másfél hete dolgoztam rajta, örültem neki, hogy ilyen jól haladok. Talán marad egy hetem pihenni is, mielőtt adják a darabot és utána neki kell kezdenem a következőnek. Még két és fél hét volt addig. Volt rá esélyem.

Lendületes munkám ellenére megéreztem a hátamba fúródó tekinteteket. Egy ideig igyekeztem ignorálni, de minden perccel idegesítőbb lett, így végül hátra pördültem és lekaptam a fejhallgatóm a fejemről. A vörös hajú fiú döbbenten bámult rám hirtelen mozdulatomra, az innivalója megállt félúton szája felé és csak pislogott rám. – Nézd, elhiszem, hogy neked itt halaszthatatlan dolgod van, bizonyára sokkal fontosabb, mint az, hogy ez a színpad másfél hét alatt kész legyen és megkapjam érte a pénzem anélkül, hogy bárki ferde szemmel nézne rám, de ez nem egy artshow. És rettentően kellemetlen úgy dolgozni, hogy valaki tekintete lyukat fúr a hátad közepébe.

- Én… csak… - motyogta végre elkapva tekintetét, én pedig szemem forgatva fordultam vissza dolgozni.

- Biniék hamar végeztek ma, szerintem a kávézóban lesznek. – szóltam háttal neki, mire halk „oh” hagyta el száját és pár pillanattal később megszűnt a kellemetlen érzés a hátamban. Végre nyugodtan dolgozhattam egyedül.

***

Miután nem tudtam Binivel beszélni aznap este, mikor szerettem volna, mindenképpen szerettem volna alkalmat találni rá. A legjobb módszernek pedig az tűnt, ha fogom és haza cipelem magammal az apró lányt. A színházban azonban Felin kívül senkit sem találtam. Észre sem vettem mióta bámulom, ahogy dolgozik, csak mikor felém pördült, arcára volt írva a feszültség, de ha abból nem jöttem volna rá, hogy idegesítem, hangjából biztosan. Mialatt beszélt, elgondolkodtam rajta, miért használ annyi sminket, mert ha ügyesen is használta, láttam, hogy rengeteg gondot fordít rá minden reggel. Amolyan művész dolognak tudtam be, repkedő gondolataim miatt pedig pillanatokig diszfunkcionáltam.

Kifelé azonban volt alkalmam alaposan megszidnom magam. Már tudtam Bini és Hyomin is nagyon kedveli a lányt, nem akartam az lenni, aki miatt kényelmetlenné válna összebarátkozni vele, bár tudtam jól, nem sok választ el a szereptől.

Ahogyan Feli mondta, valóban a kávézóban volt a gerlepár, Jongin pedig egy játékos civakodás árán ugyan, de hagyta, hogy elraboljam a menyasszonyát ma estig.

- Mégis mi volt ilyen halaszthatatlan? – kuncogott Bini, ágyamra dobva magát, tekintete azonban megakadt a festményen, ami elé letelepedtem és mellém sietve, finom ujjakkal segített kibontani a képet.

- Szerettem volna veled beszélni legutóbb, de Hyomin bejelentette az indulást. – válaszoltam a buborékfóliával babrálva, miközben ő bólogatva bontogatta a ragasztószalagot.

- Fogalmam sincs, mi zajlik benned mostanában. – nézett rám szomorúan. – Eddig olyan voltál, akár egy nyitott könyv annak, aki ismert. De tavaly óta…

- Nehéz – válaszoltam kissé elakadó hangon – veletek töltenem az időm.

- Mégis miért? Mégis mi olyan kellemetlen bennünk? – fakadt ki kissé megbántva, nekem is olyan volt erről beszélni, mintha kínoznának. Fájt, hogy így érzek a legjobb barátaim, a húgom felé, de nem tehettem róla.

- Nekem nincs senkim, Bini. – mondtam halkan, a lassan előbukkanó, magányos képet bámulva, akárcsak a lány. – Te és Jongin, Hyomin és Jonghoon, Sehun egy virágcserép társaságában is kiválóan szórakozik, de nekem nincs senkim.

- És Eunjung?

- Azt hiszed kicsit is kedvelem? Mind az apám kedvéért van. Nekem… elég lenne annyit mondanom, hogy van valaki, akit szeretek és apám végre békén hagyna. – szusszantam mélyet.

- Akkor mond azt! – nézett rám Bini a képről, csak lemondóan megráztam a fejem. – Biztos volt valaki az évek során, vagy van valaki…

- Én még sosem voltam szerelmes, Bini. Soha. 

I. Feli

A nap erőteljesen tűzött be a busz ablakain, mialatt a jármű robogott velem a színház felé. Épphogy beköszöntött a május, de az idő pont olyan volt, mint a legmelegebb nyarakon. Mégis élveztem, még ha hunyorogva is. Fellestem Jongin arcára, úgy nézett ki, mint egy panaszos kiskutya. Felkuncogtam, hangomra pedig lehunyorgott rám és megajándékozott eggyel a kedvenc mosolyaim közül.

A busz hamarosan lefékezett a színház előtt és minket a megállóban hagyva robogott tovább. Kéz a kézben vágtunk át a zebrán, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor végre bent voltunk az épületben. Vagy tizenöt fokkal hűvösebb volt és lehetett látni. Nevetgélve, beszélgetve siettünk át a folyosókon, mígnem az öltözők ajtajában el kellett búcsúznunk egymástól egy rövid időre.

A színpadi próbát rövid balett óra előzte meg, épphogy elkezdtünk készülni egy új darabra, a Dzsungel könyvére. Ugyan kevés volt a táncos jelenet, amiben részt vettünk, mégis hasznunk vették.

Mialatt a színpadon gyülekeztünk, új arcot fedeztem fel a színház dolgozói közt, kíváncsian nyújtogattam a nyakam az idegen felé.

- Mi olyan érdekes? – karolta át Jongin derekam finoman és igyekezett követni a tekintetem.

- Ott egy új lány. – suttogtam halkan és ajkaim kissé előretolva próbáltam zoomolni szemeimmel, hogy jobban lássam arcát. Vőlegényem felkuncogott, majd mikor kiszúrta a jövevényt, halk „O?” hagyta el ajkait.

- Ránézésre akár táncos is lehetne. – osztotta meg gondolatait, amik az enyémek is voltak. Ezért is volt kíváncsiságom tárgya. Az apró lány azonban nem tűnt úgy, hogy minket figyelne, így hamar elvetettem a felvetést. Ha táncos lenne, biztos érdeklődne.  Talán egy szponzor nevében volt itt.

Végig nézte a kissé még kaotikus és hosszúra nyúló próbánkat a széksorok közül, de kezében egy vázlatfüzet volt és keze megállás nélkül mozgott a lapokon. Annyira kíváncsian figyeltem, hogy egyszer egyszerűen csak nekisétáltam Insoonak. A fiatal férfi elnevette magát és könnyedén megtartott, mikor elestem volna. – Hol jár az eszed tücsök? – kérdezte Jongin a pihenő időben, mialatt mind nyújtottunk kicsit, de tekintetem most is a lányt vizslatta.

- Fogalmam sincs, mit csinál itt. – álltam talpra és leszaladva a színpad oldalán lévő lépcsőn, hozzá siettem. Megilletődve nézett fel rám, mikor megérezte közelségem. Egészen macska szerű arca volt, szív alakú ajkai és számomra meglepően sok smink takarta arcát. – Bini vagyok. – nyújtottam a kezem, először ránézett, majd óvatosan kezet fogott velem.

- Feli. – válaszolt rövid csend után.

- Csak kíváncsi voltam ki vagy. – huppantam le mellé és próbáltam belelesni füzetébe, valamivel magasabb volt azért nálam. Halkan felkuncogott és leeresztette kezeit. Dzsungel szerű képek voltak megjelenítve rajta, egy kettőn néhány táncos is volt, esküdni mertem volna, fel lehetett ismerni minket az apró vázlatokon is.

- A plakátokat és a díszletet fogom tervezni a színháznak ezentúl. – mosolyodott el halványan értetlenségem láttán. – És mivel úgy gondolom az egyik legnagyobb büszkesége ennek a helynek a tánc társulat, valahogyan szerettem volna belevonni a plakátba. De még nem tudom hogy. – piszkált meg egy foltot a papíron. Elmosolyodtam kijelentése hallatán, jól esett, hogy így gondolja. Továbbra is füzetével babrálva egy jóval régebbi oldalhoz lapozott, két papagáj ember állt rajta egymást ölelve, egy kék és piros. Felismertem a jelenetet és felkuncogtam az emlék hatására. – Ez volt az első darab, amit itt láttam. – mosolyodott el ő is.

- Istenem, de sok idő eltelt azóta. – sóhajtottam fel, mire rám emelte sötétre festett szemeit. Volt valami a durva sminkben, amitől az nem zavarta az embert. Valahogy illet hozzá a barna szemhéjpúder és a sötét matt rúzs is, határozottabbá tette vonásait valószínűleg. Füle mögé igazított egyet mézszínűre festett tincsei közül és ismét a díszlet tervekhez lapozott. – Mi lenne, ha meginnánk egy kávét miután végeztünk? Még egy óra maximum és szabad a napom. – vetettem fel, mire rám mosolygott, de megrázta a fejét.

- El kell kezdenem dolgozni utánatok a díszleten, nincs túl sok időm rá.

- Egy hónap még majdnem. – számolgattam gyorsan.

- Egy színpad, egy százötvenkilenc centi magas művész. – nem hittem, hogy egyedül fog dolgozni, gondoltam lesz valami csapat, amit ugráltat, de így megértően bólintottam. Csak egy centivel volt magasabb nálam.

- Remélem azért lesz alkalmunk. – kaptam fel a fejem, mikor a mester szólított és irányunkba hunyorgott.

- Biztosan, amint haladok a munkával lesz időm. – mosolygott biztatóan és éreztem, ahogy figyeli, vissza sietek a többiekhez. Jongin kérdőn nézett rám, de csak legyintettem, hogy később elmesélek mindent.

Ahogy becsültem, egy óra múltán valóban végeztünk és mialatt levonultunk, láttam, Feli lassan feláll és megközelíti a színpadot.

Gyors öltözés után Jongin karjaiban kötöttem ki egy ölelésre, mielőtt beszámoltam volna újonnan szerzett információimról.

- Viszek neki kávét. – jelentettem ki a kávézó felé haladva, vonszolva magam után kuncogó párom. Volt valami abban a lányban, amitől máris kedveltem. – Olyan aranyos volt, képzeld lerajzolta azt, amikor megmentettél a festékektől. Azt mondta az volt az első darab, amit látott. De valamiért olyan furán beszélt. – gondolkodtam el, miközben kikértem a jeges kávéinkat. Mindenkinek egyet.

- Lesz időd visszamenni? – nézett Jongin órájára. – Hyomin lassan vár minket, tudod házavató filmezés vagy mi.

- Tud várni kicsit többet, mire Sehun odaér, ott leszek. – kentem rögtön mindig késő barátunkra a felelősséget.

- Taemin is ott lesz. – kezem a kártyával megállt, miközben a pultos lánynak nyújtottam. Taemint mostanában ismét nem lehetett látni szinte soha. Őszintén, senki sem tudta mi miatt. Nem tudtuk mi történik a cégen belül, mert egyik bennfentes fiú se mondott semmit, se Taemin, se Jonghoon. Tehát minden perc kincs volt, amit Taeminnel tölthettem. A mindig magányos fiún meglátszott mostanában az egyedül lét és nem szerettem volna elhanyagolni abban a kevés időben, mikor láthattam.

Fizetés után csak mindent Jongin kezébe nyomtam, ami nem hozzám tartozott, megértően elmosolyodott és figyelte, ahogy kirohanok a kávémmal az épületből. Fürgén szedtem lábaim a városon át, mindenhol tömegközlekedést használva, ahol csak lehetett. Még korán is érkeztem meg. Kifújva magam adtam tüdőmnek pár percet az ajtóban, megbizonyosodva, jó helyen vagyok, megnyomtam a csengőt.

Az ajtón hideg áramlott ki és megjelent a résben egy vörös hajkorona és egy fáradt, de vidám mosoly. Az egész ember mosolygott, a tekintete, az ajkai, a lelke. Lassan én is elmosolyodtam és szorosan magamhoz öleltem legjobb barátom.

***

Sóhajtva néztem fel a színház épületére, mikor visszaértem a kávézóból és besétálva a nézőtérre, egy pár pillanatig figyeltem a színpadon ügyködő apró lányt.

- Szia! – köszöntem rá vidáman, mire meglepetten fordult felém. – Jongin vagyok. – másztam fel könnyedén a színpadra. – Bini küldi neked. – nyújtottam felé a jegeskávét, mire halványan elmosolyodott.

- Köszönöm, ez nagyon rendes tőletek. – ült le a színpad szélére és belekortyolt az italba, majd halványan elfintorodott.

- Rossz?

- Nem elég édes. – nevetett halkan, mire mosolyom visszatért és mellé ültem.

- Egyedül fogsz dolgozni ezen az egészen? – böktem hátam mögé, mire bólogatott. Kissé elképedve néztem rá. – Nem lesz az sok? Vagy nehéz, vagy nem is tudom.

- Szerencsére van elég időm. – mosolygott rám nyugodtan, majd mély sóhajjal a díszlet felé fordult. Négy vászon állt a színpadon jelenleg és rengeteg bontatlan festék.

- Egyedül hoztad ide ezeket? Vagy legalább van valami segítséged?

- Nincs. – rázta fejét – Egyedül vagyok jelenleg, mint a kisujjam. – emelte fel az említett testrészt.

- És nincs is szükséged segítségre? – meglepetten nézett rám, majd megint elmosolyodott.

- Ha fel akarod ajánlani a segítségeteket, felejtsd el! Biztos elég nektek az, amit ti tesztek a darabért. – rajtam volt a sor, hogy a fejem rázzam.

- Binit nem fogod meggyőzni ennyivel. Jobb, ha készítesz egy pár diás ppt-t miért jobb neked egyedül és diagramokat is hozol. – elnevette magát és hitetlenkedve nézett rám, mire csak komolyan bólogattam.

Végül csendben ittuk meg a kávét és elvittem az ő üres poharát is, mikor elindultam Hyominék ház avatására. Volt valami ebben a lányban, Bini jól érezte. Valami, amitől az ember az első pillanatban úgy érezte, ismeri őt valahonnan.

Hyomin szemrehányóan meredt rám az ajtóban, mikor kinyitotta nekem, szavak nélkül próbálta rám róni a késés bűnét, kedvesem pedig elszelelve mellette nyakamba ugrott, nevetve tartottam meg és beléptem a hűvös lakásba. Taemin fáradt, szinte már fanyar mosollyal nézett ránk, miközben megölelt, majd rituálisan körbe ültük a tévét. Taemin olyan volt, mintha lassan elmúlna. Eltűnne belőle az öröm, így tekintetem egyre többet időzött a filmet figyelő barátomon. Nem tudtam kitalálni mi lehet az oka. Miért tűnik ennyire megtörtnek minden nappal egyre inkább.

A film után kiültünk az erkélyre pár itallal, már kezdett lehűlni a levegő és kellemes volt a város kigyúló fényeit figyelni.

- Beszéltél Felivel? – kérdezte Bini lelkesen most, hogy volt alkalmunk beszélgetni, Hyominék kíváncsian lestek ránk, én pedig elmosolyodva bólogattam.

- Azt mondta túl keserű volt a kávéd. – lebiggyesztette kis ajkait mire elnevettem magam és apró csókot nyomtam rájuk. – Megkérdeztem szüksége van-e segítségre, de úgy festett szégyellős elfogadni.

- Az engem nem érdekel, ha zavarban van, egyedül lehetetlen megcsinálni azokat a képeket. – fújta fel magát kedvesem, mire Hyomin megköszörülte a torkát.

- Beavatnátok a többi tudatlan, egyszerű embert?

- Feli ma jött a színházba – kezdte Bini azonnal – ő fogja készíteni a díszletet ezentúl, de csak egyedül. Egyedül lehetetlen megcsinálni. Szóval minden nap segíteni fogunk neki próbák után. – húzta ki magát büszkén. – Egyébként nagyon aranyos, szerintem ti is kedvelnétek.

- Egyszer találkozhatnánk, ha Bini ennyire kedveli. – lelkesedett fel Hyomin is és tekintete egy pillanatra Sehunra, majd Taeminre ugrott. Tudtam mire gondol. A két fiú közül az egyiknek csak megtetszik és legalább lesz, ami kicsit feldobja őket. Valamiért úgy éreztem, nem Taemin lesz az. A halványuló vörös hajú fiú ugyanis nem festett úgy, mint akiben maradt bármiféle érzelem. Legalábbis nem előttem.

***

Későre járt, mikor ellenőriztem minden festékes doboz tetejét, hogy egyiknek se essen baja és egyik se okozzon bajt, majd még fáradt tekintettel végig mértem a mai nap eredményét. Jelentősen jól haladtam a kevés idő ellenére és a dzsungel fel volt alapozva a legnagyobb vászonra. A hengerek kimosva száradtak, mindent elrendeztem. Ásítva hagytam el a színház máshol már teljesen sötét, kísérteties épületét és kilépve a város zajosabb, de már nyugodt hűvösébe, hónom alá csaptam nagy vázlatfüzetem és hazafelé indultam.

Mango és Kino szemrehányóan meredtek rám, mikor végre beléptem az ajtón, halkan elnevettem magam a látványon.

- Sajnálom fiúk. – mormoltam lágyan és letérdelve eléjük magamhoz öleltem a két szűkölő kutyát. – Felix nemsokára itt lesz és akkor nem kell ennyit egyedül lennetek. – motyogtam Mango vörös bundájába, majd a Shiba és az Akita inuval a nyomomban újratöltöttem a vizüket és ettem pár falat kekszet a zacskóból, mielőtt elmentem volna fürdeni. Felüdülés volt magam mögött hagyni azt a rengeteg sminket és bőröm bekenve szemrehányóan néztem csupasz arcomra a tükörben, majd átfésülve az éppen csak göndörödő tincseket, be is borultam az ágyamba.

Az ébresztő rettenetes hangja pedig szinte azonnal szólt. Sóhajtva tapogattam a telefon után, majd kizuhanva az ágyból ráébredtem, odakint hagytam, ezért nem érem el, hogy elnémítsam. Hunyorogva elvonszoltam magam a csipogó eszközig és végre csend lett. A két kutya lelkesen figyelt, Mango még egy nyikkanást is kipréselt magából, mire halkan elnevettem magam.

Egy arcmosás és egy kávé után máris érezhetően jobban festettem. Sminkem és öltözködésem letudva, felcsatoltam a pórázt két szeretett gyermekemre és elindultam a nem messzi park felé a reggeli sétára.

A próba közepére értem a színházba, így letelepedve egy székbe, nekiálltam rajzolni, amíg a táncosok dolgoztak. Két oldal is megtelt, mire végeztek, majd mikor az utolsó táncos is eltűnt a hátsó feljárón, megcéloztam a színpadot és össze készítve a mai munkához szükséges anyagokat, először végig mértem a tegnap óta megszáradt eredményt.

- Feli! – rohant felém Bini a nézőtermen keresztül, Jongin pedig nyugodtan követte. Mindössze pár perc telt el azóta, hogy elő vonszoltam a festékes vödröket.

- Miujság? – mosolyogtam a lelkes lányra, olyan volt, mint egy apró kis tündér. Még ha nem is állíthattam, hogy sokkal kisebb lenne nálam.

- Ha segítünk neked, velünk tudsz ma vacsorázni? – kérdezte lelkesen és megragadott egy hengert, mire halkan elnevettem magam.

- Ennyire szeretnéd?

- Szeretnélek megismerni. – húzta ki magát büszkén – Olyan érzés, mintha már évek óta ismernélek, pedig tudom, hogy csak tegnap találkoztunk, és ez jó érzés. – vallotta be őszintén, mire halvány mosollyal bólintottam.

- Rendben, akkor veletek vacsorázom. – egy kis szünet nem fog ártani, utána pedig nyugodtan vissza jöhetek majd dolgozni.

Bár lelkesek voltak, nem igazán tudtam komolyabb munkákat rájuk bízni, társaságuk pozitív energia volt és megmosolyogtatott kapcsolatuk. Olyasmi volt, mint amire a boldogtalan emberek fintorogva néznek, mégis testközelből pozitív hatással volt mindenkire.

Hétkor kivonszoltak a színházból és bár ruhám, a kantáros nadrág, trikó, tornacipő szerintem nem igazán volt étteremhez való, azzal nyugtattam magam, Biniék is ilyen egyszerűen vannak öltözve.

A hely, ahová mentünk nem volt túlzottan felkapott, de egyszerű sem, így kissé megnyugodva sétáltam be velük. Egy kisebb társaság felé tartottak, ahol a lánynak be nem állt a szája, majd észrevett bennünket és tekintete szinte felragyogott, ahogy Binire nézett. Az üdvözlés közepette megéreztem magamon a kíváncsi tekinteteket, próbáltam introvertáltságom a lehető leginkább leküzdve nem kínosan a társaságra mosolyogni. A lányon, aki Hyominként mutatkozott be, három férfi ült az asztalnál. Két fekete és egy vörös hajú. Sehun, Jonghoon és Taemin, aki szigorúan a telefonját és a tányérját bámulta.

Az idő kellemesen telt, nem kellett sokat beszélnem, de ha kérdeztek is, úgy festett érdekli őket a válaszom.

- Tényleg egyedül felelsz a díszletért?

- Igen. – mosolyogtam halványan Hyominra, mire megint lelkesebbé vált.

- Akkor biztosan vannak már képeid, mutass meg egyet? Van róla képed?

- Nem igazán népszerűek… - válaszoltam halkan és feloldva a telefonom kerestem egy fotót. A kép az éjjeli Szöult ábrázolta a háztetőnkről. Az egyik kedvenc képem volt, pedig általában nem rajongtam saját munkáimért. Hyomin lelkesen adta körbe a képet, majd tolta Taemin orra alá, aki ingerülten ütötte ki a telefont a kezéből. Riadtan ugrottam utána, de Bini gyorsabban felkapta a földről.

- Talán azért nem népszerűek, mert nincs bennük semmi különleges. – nézett most először rám, a sötét szemek ridegen ragyogtak, amitől görcs állt a gyomromba, Hyomin valószínűleg levegőt vett, hogy leteremtse a fiút, de nem akartam megvárni. Elvettem a még mindig Bini által tartogatott telefonom és szomorúan vettem tudomást a hosszú repedésről a képernyő közepén, majd fejet hajtva megköszöntem a tulajdonképpen meg sem kezdett vacsorám és elsiettem. Talán egyáltalán nem kellene emberekkel beszélnem, akkor nem történne ez.

***

Hyomin kiborulása szinte menekülésre készteti az embereket körülöttünk. Próbálom megfogni barátnőm karját, hogy elérjem rám figyeljen, de úgy fest összes frusztrációját és aggodalmát most akarja bátyjára zúdítani.

- Én csak elmondtam a véleményem, ha nem tudja értékelni a kritikát, nem az én bajom. – vont vállat Taemin ridegen, mire én magam is elképedve meredek rá. Hol van az a Taemin, aki az én legjobb barátom? A segítőkész, vidám fiú, aki imádott ugratni mindannyiunkat.

- Meg se nézted a munkáját, ez nem vélemény, vagy kritika, ez tömény seggfejség. – háborog Hyomin, és arca vörössége már átüt sminkjén is.

- Mégis hol van az a Taemin, akit ismerünk? – kérdem hitetlenkedve, és mintha most venne csak észre. Tekintetébe szomorúság költözött egy pillanatra, de ahogy jött, úgy el is tűnt.

- Elege lett, hogy mindig csak adott. – válaszolt halkan és felállva ott hagyott minket. Döbbenten néztem utána, majd rohantam is, hogy elérjem. Megfogva kezét megállítottam a kocsi mellett, majd halk sóhajjal néztem fel rá. Nem nézett a szemembe.

- Ha nem akartál vele találkozni, ha nem akartad, hogy valaki más is itt legyen, csak mondanod kellett volna.

- Ennek nincs köze hozzá – nézett szemembe végre, iszonyú fáradtnak tűnt. – Az a lány semmit sem jelent az életemben, miért venném a fáradtságot, hogy miatta ideges legyek? – húzta ki kezét az enyémből és beszállt a kocsiba. – Csak adj egy kis időt! – mondta halkan még. – Vannak dolgok, amik nem jönnek helyre. – döbbenten néztem az elhajtó fiú után, mégis mire célzott?

- Dolgok, amik nem jönnek helyre? – motyogtam orrom alatt döbbenten.

- A szerelem bonyolult dolog. – szólalt meg Sehun mellettem, mire összerezzentem és szemrehányással vegyes kíváncsisággal néztem rá. Rá akartam kérdezni mire gondol, de megrázta a fejét, így magamba fojtottam szavaim. – Adj neki időt, hogy letudja magában ezt a csatát az érzelmeivel.

- De hát Taemin nem… - néztem arra, amerre a fiú eltűnt. Nem, biztosan tudtam, hogy Taemin sosem volt szerelmes belém, Sehun téved. De akkor mi lehet a probléma?