I. Feli

A nap erőteljesen tűzött be a busz ablakain, mialatt a jármű robogott velem a színház felé. Épphogy beköszöntött a május, de az idő pont olyan volt, mint a legmelegebb nyarakon. Mégis élveztem, még ha hunyorogva is. Fellestem Jongin arcára, úgy nézett ki, mint egy panaszos kiskutya. Felkuncogtam, hangomra pedig lehunyorgott rám és megajándékozott eggyel a kedvenc mosolyaim közül.

A busz hamarosan lefékezett a színház előtt és minket a megállóban hagyva robogott tovább. Kéz a kézben vágtunk át a zebrán, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor végre bent voltunk az épületben. Vagy tizenöt fokkal hűvösebb volt és lehetett látni. Nevetgélve, beszélgetve siettünk át a folyosókon, mígnem az öltözők ajtajában el kellett búcsúznunk egymástól egy rövid időre.

A színpadi próbát rövid balett óra előzte meg, épphogy elkezdtünk készülni egy új darabra, a Dzsungel könyvére. Ugyan kevés volt a táncos jelenet, amiben részt vettünk, mégis hasznunk vették.

Mialatt a színpadon gyülekeztünk, új arcot fedeztem fel a színház dolgozói közt, kíváncsian nyújtogattam a nyakam az idegen felé.

- Mi olyan érdekes? – karolta át Jongin derekam finoman és igyekezett követni a tekintetem.

- Ott egy új lány. – suttogtam halkan és ajkaim kissé előretolva próbáltam zoomolni szemeimmel, hogy jobban lássam arcát. Vőlegényem felkuncogott, majd mikor kiszúrta a jövevényt, halk „O?” hagyta el ajkait.

- Ránézésre akár táncos is lehetne. – osztotta meg gondolatait, amik az enyémek is voltak. Ezért is volt kíváncsiságom tárgya. Az apró lány azonban nem tűnt úgy, hogy minket figyelne, így hamar elvetettem a felvetést. Ha táncos lenne, biztos érdeklődne.  Talán egy szponzor nevében volt itt.

Végig nézte a kissé még kaotikus és hosszúra nyúló próbánkat a széksorok közül, de kezében egy vázlatfüzet volt és keze megállás nélkül mozgott a lapokon. Annyira kíváncsian figyeltem, hogy egyszer egyszerűen csak nekisétáltam Insoonak. A fiatal férfi elnevette magát és könnyedén megtartott, mikor elestem volna. – Hol jár az eszed tücsök? – kérdezte Jongin a pihenő időben, mialatt mind nyújtottunk kicsit, de tekintetem most is a lányt vizslatta.

- Fogalmam sincs, mit csinál itt. – álltam talpra és leszaladva a színpad oldalán lévő lépcsőn, hozzá siettem. Megilletődve nézett fel rám, mikor megérezte közelségem. Egészen macska szerű arca volt, szív alakú ajkai és számomra meglepően sok smink takarta arcát. – Bini vagyok. – nyújtottam a kezem, először ránézett, majd óvatosan kezet fogott velem.

- Feli. – válaszolt rövid csend után.

- Csak kíváncsi voltam ki vagy. – huppantam le mellé és próbáltam belelesni füzetébe, valamivel magasabb volt azért nálam. Halkan felkuncogott és leeresztette kezeit. Dzsungel szerű képek voltak megjelenítve rajta, egy kettőn néhány táncos is volt, esküdni mertem volna, fel lehetett ismerni minket az apró vázlatokon is.

- A plakátokat és a díszletet fogom tervezni a színháznak ezentúl. – mosolyodott el halványan értetlenségem láttán. – És mivel úgy gondolom az egyik legnagyobb büszkesége ennek a helynek a tánc társulat, valahogyan szerettem volna belevonni a plakátba. De még nem tudom hogy. – piszkált meg egy foltot a papíron. Elmosolyodtam kijelentése hallatán, jól esett, hogy így gondolja. Továbbra is füzetével babrálva egy jóval régebbi oldalhoz lapozott, két papagáj ember állt rajta egymást ölelve, egy kék és piros. Felismertem a jelenetet és felkuncogtam az emlék hatására. – Ez volt az első darab, amit itt láttam. – mosolyodott el ő is.

- Istenem, de sok idő eltelt azóta. – sóhajtottam fel, mire rám emelte sötétre festett szemeit. Volt valami a durva sminkben, amitől az nem zavarta az embert. Valahogy illet hozzá a barna szemhéjpúder és a sötét matt rúzs is, határozottabbá tette vonásait valószínűleg. Füle mögé igazított egyet mézszínűre festett tincsei közül és ismét a díszlet tervekhez lapozott. – Mi lenne, ha meginnánk egy kávét miután végeztünk? Még egy óra maximum és szabad a napom. – vetettem fel, mire rám mosolygott, de megrázta a fejét.

- El kell kezdenem dolgozni utánatok a díszleten, nincs túl sok időm rá.

- Egy hónap még majdnem. – számolgattam gyorsan.

- Egy színpad, egy százötvenkilenc centi magas művész. – nem hittem, hogy egyedül fog dolgozni, gondoltam lesz valami csapat, amit ugráltat, de így megértően bólintottam. Csak egy centivel volt magasabb nálam.

- Remélem azért lesz alkalmunk. – kaptam fel a fejem, mikor a mester szólított és irányunkba hunyorgott.

- Biztosan, amint haladok a munkával lesz időm. – mosolygott biztatóan és éreztem, ahogy figyeli, vissza sietek a többiekhez. Jongin kérdőn nézett rám, de csak legyintettem, hogy később elmesélek mindent.

Ahogy becsültem, egy óra múltán valóban végeztünk és mialatt levonultunk, láttam, Feli lassan feláll és megközelíti a színpadot.

Gyors öltözés után Jongin karjaiban kötöttem ki egy ölelésre, mielőtt beszámoltam volna újonnan szerzett információimról.

- Viszek neki kávét. – jelentettem ki a kávézó felé haladva, vonszolva magam után kuncogó párom. Volt valami abban a lányban, amitől máris kedveltem. – Olyan aranyos volt, képzeld lerajzolta azt, amikor megmentettél a festékektől. Azt mondta az volt az első darab, amit látott. De valamiért olyan furán beszélt. – gondolkodtam el, miközben kikértem a jeges kávéinkat. Mindenkinek egyet.

- Lesz időd visszamenni? – nézett Jongin órájára. – Hyomin lassan vár minket, tudod házavató filmezés vagy mi.

- Tud várni kicsit többet, mire Sehun odaér, ott leszek. – kentem rögtön mindig késő barátunkra a felelősséget.

- Taemin is ott lesz. – kezem a kártyával megállt, miközben a pultos lánynak nyújtottam. Taemint mostanában ismét nem lehetett látni szinte soha. Őszintén, senki sem tudta mi miatt. Nem tudtuk mi történik a cégen belül, mert egyik bennfentes fiú se mondott semmit, se Taemin, se Jonghoon. Tehát minden perc kincs volt, amit Taeminnel tölthettem. A mindig magányos fiún meglátszott mostanában az egyedül lét és nem szerettem volna elhanyagolni abban a kevés időben, mikor láthattam.

Fizetés után csak mindent Jongin kezébe nyomtam, ami nem hozzám tartozott, megértően elmosolyodott és figyelte, ahogy kirohanok a kávémmal az épületből. Fürgén szedtem lábaim a városon át, mindenhol tömegközlekedést használva, ahol csak lehetett. Még korán is érkeztem meg. Kifújva magam adtam tüdőmnek pár percet az ajtóban, megbizonyosodva, jó helyen vagyok, megnyomtam a csengőt.

Az ajtón hideg áramlott ki és megjelent a résben egy vörös hajkorona és egy fáradt, de vidám mosoly. Az egész ember mosolygott, a tekintete, az ajkai, a lelke. Lassan én is elmosolyodtam és szorosan magamhoz öleltem legjobb barátom.

***

Sóhajtva néztem fel a színház épületére, mikor visszaértem a kávézóból és besétálva a nézőtérre, egy pár pillanatig figyeltem a színpadon ügyködő apró lányt.

- Szia! – köszöntem rá vidáman, mire meglepetten fordult felém. – Jongin vagyok. – másztam fel könnyedén a színpadra. – Bini küldi neked. – nyújtottam felé a jegeskávét, mire halványan elmosolyodott.

- Köszönöm, ez nagyon rendes tőletek. – ült le a színpad szélére és belekortyolt az italba, majd halványan elfintorodott.

- Rossz?

- Nem elég édes. – nevetett halkan, mire mosolyom visszatért és mellé ültem.

- Egyedül fogsz dolgozni ezen az egészen? – böktem hátam mögé, mire bólogatott. Kissé elképedve néztem rá. – Nem lesz az sok? Vagy nehéz, vagy nem is tudom.

- Szerencsére van elég időm. – mosolygott rám nyugodtan, majd mély sóhajjal a díszlet felé fordult. Négy vászon állt a színpadon jelenleg és rengeteg bontatlan festék.

- Egyedül hoztad ide ezeket? Vagy legalább van valami segítséged?

- Nincs. – rázta fejét – Egyedül vagyok jelenleg, mint a kisujjam. – emelte fel az említett testrészt.

- És nincs is szükséged segítségre? – meglepetten nézett rám, majd megint elmosolyodott.

- Ha fel akarod ajánlani a segítségeteket, felejtsd el! Biztos elég nektek az, amit ti tesztek a darabért. – rajtam volt a sor, hogy a fejem rázzam.

- Binit nem fogod meggyőzni ennyivel. Jobb, ha készítesz egy pár diás ppt-t miért jobb neked egyedül és diagramokat is hozol. – elnevette magát és hitetlenkedve nézett rám, mire csak komolyan bólogattam.

Végül csendben ittuk meg a kávét és elvittem az ő üres poharát is, mikor elindultam Hyominék ház avatására. Volt valami ebben a lányban, Bini jól érezte. Valami, amitől az ember az első pillanatban úgy érezte, ismeri őt valahonnan.

Hyomin szemrehányóan meredt rám az ajtóban, mikor kinyitotta nekem, szavak nélkül próbálta rám róni a késés bűnét, kedvesem pedig elszelelve mellette nyakamba ugrott, nevetve tartottam meg és beléptem a hűvös lakásba. Taemin fáradt, szinte már fanyar mosollyal nézett ránk, miközben megölelt, majd rituálisan körbe ültük a tévét. Taemin olyan volt, mintha lassan elmúlna. Eltűnne belőle az öröm, így tekintetem egyre többet időzött a filmet figyelő barátomon. Nem tudtam kitalálni mi lehet az oka. Miért tűnik ennyire megtörtnek minden nappal egyre inkább.

A film után kiültünk az erkélyre pár itallal, már kezdett lehűlni a levegő és kellemes volt a város kigyúló fényeit figyelni.

- Beszéltél Felivel? – kérdezte Bini lelkesen most, hogy volt alkalmunk beszélgetni, Hyominék kíváncsian lestek ránk, én pedig elmosolyodva bólogattam.

- Azt mondta túl keserű volt a kávéd. – lebiggyesztette kis ajkait mire elnevettem magam és apró csókot nyomtam rájuk. – Megkérdeztem szüksége van-e segítségre, de úgy festett szégyellős elfogadni.

- Az engem nem érdekel, ha zavarban van, egyedül lehetetlen megcsinálni azokat a képeket. – fújta fel magát kedvesem, mire Hyomin megköszörülte a torkát.

- Beavatnátok a többi tudatlan, egyszerű embert?

- Feli ma jött a színházba – kezdte Bini azonnal – ő fogja készíteni a díszletet ezentúl, de csak egyedül. Egyedül lehetetlen megcsinálni. Szóval minden nap segíteni fogunk neki próbák után. – húzta ki magát büszkén. – Egyébként nagyon aranyos, szerintem ti is kedvelnétek.

- Egyszer találkozhatnánk, ha Bini ennyire kedveli. – lelkesedett fel Hyomin is és tekintete egy pillanatra Sehunra, majd Taeminre ugrott. Tudtam mire gondol. A két fiú közül az egyiknek csak megtetszik és legalább lesz, ami kicsit feldobja őket. Valamiért úgy éreztem, nem Taemin lesz az. A halványuló vörös hajú fiú ugyanis nem festett úgy, mint akiben maradt bármiféle érzelem. Legalábbis nem előttem.

***

Későre járt, mikor ellenőriztem minden festékes doboz tetejét, hogy egyiknek se essen baja és egyik se okozzon bajt, majd még fáradt tekintettel végig mértem a mai nap eredményét. Jelentősen jól haladtam a kevés idő ellenére és a dzsungel fel volt alapozva a legnagyobb vászonra. A hengerek kimosva száradtak, mindent elrendeztem. Ásítva hagytam el a színház máshol már teljesen sötét, kísérteties épületét és kilépve a város zajosabb, de már nyugodt hűvösébe, hónom alá csaptam nagy vázlatfüzetem és hazafelé indultam.

Mango és Kino szemrehányóan meredtek rám, mikor végre beléptem az ajtón, halkan elnevettem magam a látványon.

- Sajnálom fiúk. – mormoltam lágyan és letérdelve eléjük magamhoz öleltem a két szűkölő kutyát. – Felix nemsokára itt lesz és akkor nem kell ennyit egyedül lennetek. – motyogtam Mango vörös bundájába, majd a Shiba és az Akita inuval a nyomomban újratöltöttem a vizüket és ettem pár falat kekszet a zacskóból, mielőtt elmentem volna fürdeni. Felüdülés volt magam mögött hagyni azt a rengeteg sminket és bőröm bekenve szemrehányóan néztem csupasz arcomra a tükörben, majd átfésülve az éppen csak göndörödő tincseket, be is borultam az ágyamba.

Az ébresztő rettenetes hangja pedig szinte azonnal szólt. Sóhajtva tapogattam a telefon után, majd kizuhanva az ágyból ráébredtem, odakint hagytam, ezért nem érem el, hogy elnémítsam. Hunyorogva elvonszoltam magam a csipogó eszközig és végre csend lett. A két kutya lelkesen figyelt, Mango még egy nyikkanást is kipréselt magából, mire halkan elnevettem magam.

Egy arcmosás és egy kávé után máris érezhetően jobban festettem. Sminkem és öltözködésem letudva, felcsatoltam a pórázt két szeretett gyermekemre és elindultam a nem messzi park felé a reggeli sétára.

A próba közepére értem a színházba, így letelepedve egy székbe, nekiálltam rajzolni, amíg a táncosok dolgoztak. Két oldal is megtelt, mire végeztek, majd mikor az utolsó táncos is eltűnt a hátsó feljárón, megcéloztam a színpadot és össze készítve a mai munkához szükséges anyagokat, először végig mértem a tegnap óta megszáradt eredményt.

- Feli! – rohant felém Bini a nézőtermen keresztül, Jongin pedig nyugodtan követte. Mindössze pár perc telt el azóta, hogy elő vonszoltam a festékes vödröket.

- Miujság? – mosolyogtam a lelkes lányra, olyan volt, mint egy apró kis tündér. Még ha nem is állíthattam, hogy sokkal kisebb lenne nálam.

- Ha segítünk neked, velünk tudsz ma vacsorázni? – kérdezte lelkesen és megragadott egy hengert, mire halkan elnevettem magam.

- Ennyire szeretnéd?

- Szeretnélek megismerni. – húzta ki magát büszkén – Olyan érzés, mintha már évek óta ismernélek, pedig tudom, hogy csak tegnap találkoztunk, és ez jó érzés. – vallotta be őszintén, mire halvány mosollyal bólintottam.

- Rendben, akkor veletek vacsorázom. – egy kis szünet nem fog ártani, utána pedig nyugodtan vissza jöhetek majd dolgozni.

Bár lelkesek voltak, nem igazán tudtam komolyabb munkákat rájuk bízni, társaságuk pozitív energia volt és megmosolyogtatott kapcsolatuk. Olyasmi volt, mint amire a boldogtalan emberek fintorogva néznek, mégis testközelből pozitív hatással volt mindenkire.

Hétkor kivonszoltak a színházból és bár ruhám, a kantáros nadrág, trikó, tornacipő szerintem nem igazán volt étteremhez való, azzal nyugtattam magam, Biniék is ilyen egyszerűen vannak öltözve.

A hely, ahová mentünk nem volt túlzottan felkapott, de egyszerű sem, így kissé megnyugodva sétáltam be velük. Egy kisebb társaság felé tartottak, ahol a lánynak be nem állt a szája, majd észrevett bennünket és tekintete szinte felragyogott, ahogy Binire nézett. Az üdvözlés közepette megéreztem magamon a kíváncsi tekinteteket, próbáltam introvertáltságom a lehető leginkább leküzdve nem kínosan a társaságra mosolyogni. A lányon, aki Hyominként mutatkozott be, három férfi ült az asztalnál. Két fekete és egy vörös hajú. Sehun, Jonghoon és Taemin, aki szigorúan a telefonját és a tányérját bámulta.

Az idő kellemesen telt, nem kellett sokat beszélnem, de ha kérdeztek is, úgy festett érdekli őket a válaszom.

- Tényleg egyedül felelsz a díszletért?

- Igen. – mosolyogtam halványan Hyominra, mire megint lelkesebbé vált.

- Akkor biztosan vannak már képeid, mutass meg egyet? Van róla képed?

- Nem igazán népszerűek… - válaszoltam halkan és feloldva a telefonom kerestem egy fotót. A kép az éjjeli Szöult ábrázolta a háztetőnkről. Az egyik kedvenc képem volt, pedig általában nem rajongtam saját munkáimért. Hyomin lelkesen adta körbe a képet, majd tolta Taemin orra alá, aki ingerülten ütötte ki a telefont a kezéből. Riadtan ugrottam utána, de Bini gyorsabban felkapta a földről.

- Talán azért nem népszerűek, mert nincs bennük semmi különleges. – nézett most először rám, a sötét szemek ridegen ragyogtak, amitől görcs állt a gyomromba, Hyomin valószínűleg levegőt vett, hogy leteremtse a fiút, de nem akartam megvárni. Elvettem a még mindig Bini által tartogatott telefonom és szomorúan vettem tudomást a hosszú repedésről a képernyő közepén, majd fejet hajtva megköszöntem a tulajdonképpen meg sem kezdett vacsorám és elsiettem. Talán egyáltalán nem kellene emberekkel beszélnem, akkor nem történne ez.

***

Hyomin kiborulása szinte menekülésre készteti az embereket körülöttünk. Próbálom megfogni barátnőm karját, hogy elérjem rám figyeljen, de úgy fest összes frusztrációját és aggodalmát most akarja bátyjára zúdítani.

- Én csak elmondtam a véleményem, ha nem tudja értékelni a kritikát, nem az én bajom. – vont vállat Taemin ridegen, mire én magam is elképedve meredek rá. Hol van az a Taemin, aki az én legjobb barátom? A segítőkész, vidám fiú, aki imádott ugratni mindannyiunkat.

- Meg se nézted a munkáját, ez nem vélemény, vagy kritika, ez tömény seggfejség. – háborog Hyomin, és arca vörössége már átüt sminkjén is.

- Mégis hol van az a Taemin, akit ismerünk? – kérdem hitetlenkedve, és mintha most venne csak észre. Tekintetébe szomorúság költözött egy pillanatra, de ahogy jött, úgy el is tűnt.

- Elege lett, hogy mindig csak adott. – válaszolt halkan és felállva ott hagyott minket. Döbbenten néztem utána, majd rohantam is, hogy elérjem. Megfogva kezét megállítottam a kocsi mellett, majd halk sóhajjal néztem fel rá. Nem nézett a szemembe.

- Ha nem akartál vele találkozni, ha nem akartad, hogy valaki más is itt legyen, csak mondanod kellett volna.

- Ennek nincs köze hozzá – nézett szemembe végre, iszonyú fáradtnak tűnt. – Az a lány semmit sem jelent az életemben, miért venném a fáradtságot, hogy miatta ideges legyek? – húzta ki kezét az enyémből és beszállt a kocsiba. – Csak adj egy kis időt! – mondta halkan még. – Vannak dolgok, amik nem jönnek helyre. – döbbenten néztem az elhajtó fiú után, mégis mire célzott?

- Dolgok, amik nem jönnek helyre? – motyogtam orrom alatt döbbenten.

- A szerelem bonyolult dolog. – szólalt meg Sehun mellettem, mire összerezzentem és szemrehányással vegyes kíváncsisággal néztem rá. Rá akartam kérdezni mire gondol, de megrázta a fejét, így magamba fojtottam szavaim. – Adj neki időt, hogy letudja magában ezt a csatát az érzelmeivel.

- De hát Taemin nem… - néztem arra, amerre a fiú eltűnt. Nem, biztosan tudtam, hogy Taemin sosem volt szerelmes belém, Sehun téved. De akkor mi lehet a probléma?