Hosszú
estét töltöttem Taeminnel, nem szerettem volna magára hagyni, mikor végre
megnyílt előttem.
Fejemben
visszhangoztak Taemin szavai arról, még sosem volt szerelmes. Olyan nehéz volt
elhinni, hogy az édes, vidám fiú, aki mindig, mindig az egyetlen volt, aki
elhárította közülünk a viharaink villámait, még sosem volt szerelmes. És fájt
érte a szívem. Olyan csodálatos volt szeretni valakit, hogy senkitől se akartam
volna elvenni az érzést, ő pedig akarata ellenére szenvedett miatta. Láttam
tekintetében a fájdalmat és nem tudtam elfelejteni. Ahogy ott ült a hatalmas
festmény előtt, amit éppen, hogy kicsomagolt, szinte ő is a kép részének tűnt,
ahogy elveszetten meredt maga elé az alatt a gyönyörű csillagos ég alatt.
Tudtam,
hogy Sehun tévedett, de nem volt öröm igazamban, legjobb barátom vallomása
mázsás súllyal nehezedett rám. Csak reméltem, most neki kicsit könnyebb így.
Segítettem
felakasztani a képet hálószobája falára, amellett, hogy jól mutatott ott, a kép
rengeteg érzelemről mesélt.
-
Sosem láttam még ilyen beszédes festményt. – sóhajtottam halkan, a képet
bámulva, Taemin pedig egyetértően bólogatott.
-
Ezért vettem meg. Megláttam és úgy éreztem, az emlék, ami alapján festették, az
enyém. Még sosem jártam ott, de hiányzik. – halk mosolygós hümmögéssel
válaszoltam.
-
Tudod ki festette? – néztem fel arcélére.
-
Lee Yongmi…? Azt hiszem ez volt a név mellette. A vásznon csak egy ujjlenyomat
van. – vakarta meg tarkóját elgondolkodva. – Remélem még találok munkát tőle. –
bólintott végül. – Nemsokára kész lesz az új ház és egyelőre ijesztően üres.
-
Édesapád ennyire előre gondolkodott?
-
Látod már, miért nem vagyok képes még mosolyogni sem? Attól félek ha kész lesz
a ház, legyek bárkivel is, el kell vennem. – hangja elcsuklott a végén, éreztem
a rettegést a szavak mögött. Hozzákötni az életed valakihez úgy, hogy fogalmad
sincs, milyen szeretni valakit, a legborzalmasabb opciónak tűnt. – Bár lenne
belőled még egy. – huppant le a földre, továbbra is új szerzeményét bámulva.
Úgy tűnt, valóban magával ragadta a festmény.
-
De az még mindig nem volna szerelem. – dőltem vállának.
-
Ebben az egy esetben kiegyeznék. – nézett le rám bánatos mosollyal. – De semmin
se változtatnék. Boldognak látni titeket többet jelent. Attól félek ha egy
pillanatra is megfordulna a fejemben a gondolat, hogy nem akarlak titeket
együtt látni és valóra válna, életem végéig gyűlölném magam miatta. –
belekarolva karjába közelebb bújtam hozzá. Értettem az érzelmeket, amik szavai
mögött rejlettek.
-
Nem fogom elmondani a többieknek.
-
Köszönöm. – hajtotta fejét az enyémre és így ültünk csendben, a magányos
testvérpárt bámulva.
Sokáig
maradtam nála, próbáltam legalább ezzel vigasztalni, elűzni magányát, de
éreztem, hogy a hallottak hatására én is egy fajta letargiába zuhanok lassan,
és egy részem minden perccel jobban vágyott haza.
***
Keserves
sóhajjal nyúltam el a színpadon, a sötétbe vesző plafon felé bámulva. Tizenegy
óra körül járhatott, kezem pedig rendkívül fájt, én balga pedig nem hoztam
magammal a fáslit, se a gumis pántot. Évek óta állandó gyulladás ült a
kezeimen, mindig azt használtam, amelyik jobb állapotban volt, lassan pedig
megedződtek karjaim, de előfordult, hogy túlerőltettem őket. Csak hallgattam a
fejhallgatóból kiszűrődő zenét, tudtam, itt kell maradnom éjjelre. Tizenegykor
ugyanis beindították a riasztórendszereket a folyosókon. Elérkezett a munka
utolsó két hete, tudtam, hogy ez lesz, ismertem magam eléggé hozzá, mégis
mindig új érzés volt elérni azt a pontot, mikor elkezdtem magam túlhajtani a
kényelmes határokon.
***
Otthon
Jongin vacsorával várt, így visszautasítottam Taemin ajánlatát, hogy együnk
együtt, bár fájó szívvel tettem. Nem akartam magára hagyni a magányosnál is
magányosabb fiút, de nem akartam megbántani párom sem. Tudtam, hogy megértené,
de azt is tudtam, hogy bár nem mutatja, könnyen féltékeny lesz még mindig.
Az
első pillanatban erőltetett mosoly igazivá vált, mikor megláttam Twixet és
Jongint a konyhában, elégedetten rogytam kedvesem karjaiba, majd dögönyöztem
meg háziállatom.
-
Minden rendben ment? – nézett rám vacsorája felett Jongin, mire bólogattam
párat.
-
Azt hiszem kicsit magányos mostanában. Plusz most, hogy én kiestem a
lehetőségek közül, az apja túl erőlteti a házasság dolgot. Elvégre még csak
huszonöt, alig élt szegény.
-
Azt nem mondanám. – nevette el magát Jongin, igazat kellett adnom neki.
-
Gondolod, hogy volt valaha szerelmes? – megállt kezében a villa és
elgondolkodott pár percig.
-
Nem tudom biztosan Bini. Kettőnk közül én voltam az, aki folyamatosan lányok
után rohangált, Taemin mindig távolságtartó volt még a barátokkal is. – tudtam
én képzem a kivételt testvéri szeretet címszó alatt. Jó érzés volt őszintén
szólva, hogy különleges helyet foglalok el a szívében, de most először éreztem
nagy felelősségnek is.
-
És ez téged nem aggaszt?
-
Mégis mit tehetnék? Nem hajlandó észrevenni az embereket maga körül és olyan
sokáig élt a gondolattal, hogy te megmented a kényszer házasságtól, hogy most
fogalma sincs, mit tegyen. – csak döbbenten pislogtam rá.
-
De olyan boldogtalan, Jongin, te nem láttad, hogyan festett. – kedvesem
tekintete szomorú volt, de tudtam, tehetetlen.
-
Nem tehetünk mást, mint kitartunk mellette. – válaszolta lágy hangon. –
Taeminnek nem csak hatalmas, de erős szíve is van, rendben lesz, ha nem hagyjuk
magára a magánya határán. – igazat adtam neki. Biztos voltam benne, valahogy
megoldjuk majd.
A
másnap pedig túl hamar eljött kavargó gondolataim közt vergődve, én pedig nem
jutottam előrébb egy kicsit sem. Taemin továbbra is valaki volt, aki sosem volt
szerelmes, én pedig továbbra is annak véltem magam, aki segíteni fog ezen
valahogy. Kérdés, hogy hogyan.
***
A
reggel már talpon talált, és eltéve a megszáradt ecseteket nyitáskor kifelé
indultam az épületből. Nem volt a legkényelmesebb a széksorokon aludnom, volt
már rosszabb is. A színpad rosszabb lett volna például.
Kedvencem
szinte sírva fogadtak az ajtóban, bocsánatkérések közepette térdeltem le
hozzájuk és hagytam, hogy lenyalják a megmaradt sminket az arcomról, mielőtt
enni adtam volna nekik és elszaladtam volna zuhanyozni.
A
reggeli sétát is rövidebbre kellett zárnom, ugyanis még be kellett mennem a
galériába, kitölteni a papírokat és leadni a következő képet raktárra. Nagy
műgonddal csomagoltam be a viszonylag kis festményt, ami Felixet és Binot
ábrázolta a távolban. Az volt az első nyár, hogy kettesben leutaztunk egy
tengerparti házba a kutyákkal. Tudtam, öcsém rendkívül hiányolja kedvenceinket,
de elválasztani őket rosszabb lett volna, mint mindkettőt magammal hozni.
Az
igazgató nem tudott személyesen fogadni, ellenben lánya ott pöffeszkedett az
irodák körül. Eunjung nem volt a legrosszabb, akivel találkozni lehetett, de
azt sem mondtam volna, hogy bármilyen formában egy kalap alá lehet őt venni nem
hogy Binivel, de Hyominnal sem.
-
Felicity! – mosolygott rám, hasonló kissé hamis mosollyal biccentettem neki. –
Reméltem, hogy nem a munkaruhádban jössz. – mért végig. Bár fehér ujjatlan
inget és csíkos vászonnadrágot viseltem magas sarkúval, és még a hajam is
összefogtam egy laza kontyba, elegancia szintem így alulról súrolta az övét. –
Volna kedved velem kávézni? – tudtam, ez kérdésbe csomagolt parancs, így
szelíden rábólintottam, az ingyen kávé ingyen kávé volt, és vele tartottam egy
közeli elegáns helyre.
Rendelésünk
a reggeli kisebb tömeg ellenére feltűnően hamar elkészült, egy rossz szavam se
volt ellene. Ilyen az, ha valaki gazdag itt. Eunjung készített pár képet,
valószínűleg, hogy feltöltse instagramra, a rengeteg követője számára. – Nem
bánod, ha megjelöllek? – ugyan nem szerepeltem a képeken, ismét szelíden
bólintottam és mikor kezembe adta a telefont, bepötyögtem kis művész fiókom
nevét. Elégedett mosollyal fogadta vissza a telefont. Tudtam, köszönetet vár,
de egy szót sem szóltam. Legyen gazdag, neves, tudom is én, tisztában voltam
vele, hiába nem voltam neves festő, követők számában köröket vertek rá
digitális munkáim és a képek a galériában kirakott munkáimról. Pár pillanat
kínos csend után belátta, nem fogok neki hálát rebegni és tovább csicsergett.
Kérdezett Taeminről, amolyan számon kérő hangnemben, megnyugtattam, csak azért
tartózkodtam vele egy légkörben, mert egy helyen dolgozom a barátaival.
Elégedett volt és tudtam, a galéria igazgatóját megnyerni a legegyszerűbb, ha
jó kapcsolatban vagyok imádott lányával.
***
Feli
munkája rengeteget fejlődött tegnap óta, amin meglepődtem, de úgy éreztem, az
idővel nem áll jól párhuzamban, ha plakátot is kell készítenie. De nem
tudhattam biztosan, így Jonginnak sem tettem szóvá. Feli pedig nem igazán
akaródzott megérkezni, aminek kíváncsi, kissé aggodalmas nyaknyújtogatásom volt
a tanúja.
Csalódottan
vonultam le a színpadról, mikor végeztünk, a lány továbbra sem volt sehol.
-
Minden rendben? – nézett rám Jongin a folyosókon. Még maradnunk kellett
táncórákra ma. Reméltem, mikor azokkal is végzünk, Feli már itt lesz. Bár
sikerült kissé megnyernünk Hyomin közvetlenségével, sokkal közelebb nem
kerültünk hozzá.
-
Nem láttam Felit. – biggyesztettem le ajkam, halkan nevetve csókolt meg.
-
Lassan kezdek féltékeny lenni a figyelemre és energiára, amit belefektetsz
abba, hogy közel kerülj hozzá. – elmosolyodva bokszoltam karjába, mire
látványosan megrogyott. – Biztosan akadt valami dolga. Mire végzünk tuti itt
lesz. – Elszántan bólintottam kijelentésére, igen, biztosan itt lesz.
***
Kényelmesre
fogtam napom, örülve, hogy nincs sok teendőm, de az idő csigalassúsággal telt.
Egyedül az ember nem sok mindent tudott kezdeni magával.
Úgy
gondoltam, nem lenne nagy teher, ha meghívnám Biniéket egy pizzára miután
végeznek ma, így délután a színház felé vettem az irányt és írtam smst
Hyominnak is, hogy kerítse elő a háremét. Néhány keresetlen szóval válaszolt,
ami kivételesen őszinte mosolyt csalt szám sarkába. Nem lett volna szükségem a
sajnálatukra és az egyetlen, aki ugyanúgy kezelt, mint eddig, az húgom volt.
Nem várhattam el Binitől, hogy ne aggódjon, de nem akartam, hogy
sajnálkozzanak.
Két
latteval a kezemben léptem be a színház terembe, azonban az váratlanul üres
volt. Nem mintha olyan gyakran láttam volna az apró lányt itt dolgozni, mégis
az, hogy számítottam jelenlétére, erősítette a hiányát. Arra számítottam, hogy
dolgozni fog, akárcsak tegnap. Magam sem tudtam megmondani, miért vettem neki
kávét, amolyan béke ajándéknak szántam talán, ugyanis tegnapi kifakadása
biztosított róla, nem kedvel. Beletörődve az egyik festékes doboz tetejére
helyeztem az italt és visszafordulva, lenéztem az üres nézőtérre. Mintha
évtizedek teltek volna el azóta, hogy úgy döntöttem, apám nyomására
természetesen, hogy a süllyesztőbe eresztem a sok évnyi képzést és kemény
táncórát. Elnéztem az üres székeket, egyfajta nosztalgikus szomorúság vett erőt
rajtam. Mennyivel más lenne most minden, ha nem hajlok meg apám akarata előtt
olyan könnyen minden alkalommal.
Halk
torokköszörülés zökkentett ki mélázásomból, meglepetten néztem oldalra, ismerős
erős smink fogadott, festékes póló, kantáros nadrág és két bekötözött kar.
Szóra nyitottam a szám, hogy mondjak bármit, akármit. Meg akartam kérdezni,
hogy miért van bekötve a keze, megmagyarázni, hogy nem bolondultam meg, nem
azért bámulok a semmibe egy színpad közepén állva és szerettem volna elmondani,
hogy hoztam neki kávét, de nem igazán sikerült egyiket sem mondatba foglalnom
mielőtt Bini viharzott volna fel a színpadra, hogy mindkettőnket üdvözöljön.
Megkönnyebbülve mosolyogtam le a kis tündérre.
-
Taemin? – az idegen hangra mind felnéztünk, Eujung közeledett felénk, nem
sokkal lemaradva Hyominék, húgom kezeit összetéve könyörgött bocsánatomért és
telefonjára mutogatott. Egy sms várt tőle, valószínűleg magyarázattal. – Végre
időt tölthetek a barátaiddal. – mosolygott mindenkire, majd tekintete elidőzött
Felin. – Felicity – a lány fejet hajtott – Remélem, hamarosan megint együtt
kávézunk. – ismét tisztelettel fejet hajtott, mindenki más kissé meglepetten
nézett a lányra, úgy festett nem vette észre. Tekintetem elsötétült kissé, nem
tetszett a dolog, hogy úgy festett, a két nő ismeri egymást. Jobban, mint
kellene. – Menjünk! – mosolygott Eunjung, elmenőben könnyedén sodortam le a
papírpoharat a festékes dobozokról és hátra se nézve kitereltem mindenkit
lassan.
***
A
semmibe bámulva vártam, amíg mindenki hangja el nem halt, akkor néztem csak le
új tornacipőmre, ami tocsogott a forró kávéban. Állkapcsom megfeszült a bennem
forrongó dühtől.
A
düh pedig erőt adott dolgozni, még ha kezeim sajogtak is. Amíg mindenki más
szórakozott, fáradtságot nem ismerve dolgoztam. Úgy döntöttem minél hamarabb
befejezem a munkát, annál hamarabb lesz időm a saját kis projektjeimre. És nem
kell minden nap ide járnom, ha kész leszek. Pár nap is áldás lett volna, hogy
feltöltsem magam pozitív energiával.
A
színház ajtaja reggel nyolckor csukódott be utánam. Fáradtságomról a szemem
alatti karikák árulkodtak volna, ha látja őket valaki a vastag alapozó réteg
alatt, ami makacsul ragaszkodott arcomhoz hála Istennek.
Akármilyen
fáradt voltam, előbb elvittem kedvenceim a parkba játszani, majd leadtam egy
rendelést új festékekre. És csak azután engedtem magamnak pár óra alvást.
A
színházba azonban csak azután mentem aznap, hogy biztos voltam benne, se Bini
se senki más nem lesz ott. Kávét pedig vittem magamnak, ahogy szerettem.
***
Szinte
fújtattam a dühtől egész este, mégsem mutattam ki. Sötét tekintettel tömtem
magamba margherita pizzám, mialatt Eunjung megállás nélkül beszélt. Úgy festett
a többiek nem vették észre, nekem azonban szemet szúrt Taemin újabb furcsa,
szeszélyes viselkedése, amit mintha jelenlegi barátnő jelöltje aktivált volna
és ismét Feli ellen irányult.
Bini
minden figyelme Taemin és Jongin között oszlott meg, láttam rajta, hogy
aggasztja valami, én pedig minden erőmmel igyekeztem lyukat égetni bátyám
homlokába, sikertelenül.
Úgy
döntöttem, egyelőre nem teszem szóvá. Előbb tudni akartam mi köze Felinek
Eunjunghoz.
Így
másnap minden eshetőségre felkészülve, kávéval, egy nagy pólóval és néhány
süteménnyel felfegyverkezve indultam a színház felé, miután biztos voltam
benne, a többiek már nem lesznek ott.
Feli
fejhallgatójából szokás szerint üvöltött a zene, így igyekeztem úgy
megközelíteni, hogy ne hozzam rá a frászt. Épp laptoppal az ölében ült, mikor
mellé vetődtem. Meglepve nézett rám, de nem tűnt úgy, hogy halálra rémítettem.
-
Hoztam kávét. – mosolyogtam rá, mikor lassan levette egyik füléről
fejhallgatóját.
-
Van sajátom. – válaszolta ridegen. Olyan hangnemben, amit tőle nem hittem, hogy
hallok.
-
Sajnálom a tegnapit. – vágtam rá hát gyorsan, mielőtt visszaért volna fülére a
fejhallgató. Keze megállt és érdeklődve nézett rám. – Amit Taemin csinált. –
tettem hozzá – A bátyám, de nem tudnék értelmes magyarázatot adni rá, miért
tette. – halk sóhajjal levette fejéről a fejhallgatót és megállította a zenét,
ezt jó jelnek vettem.
-
Nézd Hyomin, nem ismerem a bátyád, semmi közöm a bátyádhoz se semmilyen
ügyéhez, úgyhogy kérlek, megmondanád neki, hogy hagyjon engem békén?
-
Eunjunghoz sincs? – billentettem félre a fejem, megütközve pislogott párat.
-
Az apja galériájában van egy kis helyem a falon, hogy eladhassam a munkáim és
legyen miből megélnem. Hónapok óta először vették meg a festményem, és ha a
főnököm lánya meghív kávézni, nem mondok nemet, ha ez zavarja a bátyád és nem
tud a viselkedési gondjaival mit kezdeni, akkor mond meg Bininek, hogy legyen
szíves hagyjon békén. - rajtam volt a
sor, hogy döbbenten pislogjak rá. Rideg hangja már nekem fájt és legszívesebben
arcon töröltem volna, sőt leöntöttem volna kávéval, ahogy Taemin tette.
-
Bini kedvel téged – néztem rá megbántva és dühösen, megrántotta vállát. – Az a
szegény lány nem tett ellened semmit, hogy beszélhetsz róla ilyen hangnemben?
-
Senki sem kérte, hogy kedveljen. – csukta le laptopját és talpra állt. –
Sajnálom Hyomin, de dolgoznom kell. – hirtelen indulatomban felé nyúltam,
igazán szerettem volna eltörni azt a szép ívű orrát, de egy vasmarok
megállított benne. Akárcsak én, ő is meglepetten nézett fel. Mézszínű haj,
ismerős fekete szempár és temérdek szeplő fogadott.
-
Én nem tenném. – a mély hangtól végigszaladt hátamon a hideg és ijedtemben
nyeltem egyet.
-
Felix, engedd el szegény kezét! A frászt hozod rá. – Feli szelíd hangjára
tekintetem a lányra ugrott, majd vissza a fiúra, aki szót fogadott neki és
ellépve mellettem Feli mellé állt, tekintete szemrehányóan méregette a
bekötözött kezeket, amiket Feli próbált a háta mögé rejteni.
-
Mi történt a kezeddel? – kérdeztem hirtelen.
-
Régóta ilyen. Semmiség. – mosolyodott el a lány halványan, a fiú morgására
pedig csak rászisszent. – Ne haragudj Hyomin! Én is kedvelem Binit, és Jongint
és téged is. De a bátyádtól feláll a hátamon a szőr.
-
Megpróbálok beszélni vele. – sepertem hátra hajamat szememből és odanyújtottam
nekik a termoszt és a kis dobozt egy halvány mosollyal. – Nem zavarok. –
mosolyogtam mindkettejükre, mielőtt magukra hagytam volna őket. Felix olyan
ismerős volt valahonnan, csak tudnám miért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése