II. Festmény

Napok, majd egy egész hét telt el Taemin kiborulása óta és a fiút alig láttuk. Rossz érzéssel töltött el, hogy valami közénk ékelődött, amiről fogalmam sem volt, hogy mi, Sehun teóriájában pedig eszem ágában sem volt hinnem.

Feli pedig feltűnően került bennünket. Ha tehette zenét hallgatott, hogy kizárja a világot, nem érkezett hamarabb a táncosokat nézni és ha meglátott Jongint, vagy engem a folyosókon, egyszerűen sarkon fordult akkor is, ha épp festékes vödröket vonszolt át az épületen. Kezdtem türelmem veszteni Taemin és Feli felé is. Akármilyen lelki gondjuk volt, csak a véletlen műve volt, hogy ütközött a kettő azon az estén. Úgy határoztam, Taemint könnyebben tudom sarokba szorítani, mert ismerem és kegyetlen módon Hyominra bíztam a kis Felit.

Sóhajtva néztem az ismerős épületre, csak pár pillanat telt el, hogy becsengettem és Taemin ismerős arca jelent meg az ajtóban. Az arckifejezés nem sok jót sejtetett. Fáradtnak tűnt és idegesnek.

- Jobb lenne, ha most nem lennél itt. – mondta halkan, tekintete ellágyult, ahogy finoman, szeretettel hajamba borzolt, azt próbálva kifejezni, nem a történtek miatt akar távol tartani a háztól. Öltözete alapján éppen indult valahová. Már szóra nyitottam a szám, hogy rákérdezzek, vele tarthatok-e egy darabig, mikor egy lány bukkant fel mellette. Pislogtam párat, hol Taeminre, hol a karjába kapaszkodó teremtésbe, majd megint Taeminre. – Bini, ő itt Eujung, Eujung, ő Eubin, a húgom legjobb barátnője.

- Emlékszem rá az esküvőről. – mosolyodott el a lány, de attól a mosolytól égnek állt a szőr a hátamon. Biztos voltam benne, a lány is a kegyetlen koszorús gárdában volt.

- Nem akartam zavarni. – húztam ki végül sietve magam és édes mosolyt varázsoltam arcomra. – Legutóbb kisebb veszekedésbe torkollott az este mindannyiunk közt és azóta nem hallottam Taemin felől.

- Rendben vagyok. – mosolyodott el Taemin ismét fáradtan – Nem akartam, hogy aggódj! Délután benézünk a színházba, Hyomin azt mondta fel kell vennem onnan, fogalmam sincs, mit keres ott.

- Jó kérdés. – nevettem kínosan, majd sarkon pördülve elvágtáztam. Úgy szedtem kis lábaim, ahogyan csak tudtam, gondolataim rohanásáról pedig csak összevont szemöldököm tanúskodott.

***

- Ha úgy vesszük, logikus. – magyarázott Hyomin, szívószálát rágcsálva. Hárman ültünk a nagy színházterem egyik középső széksorában, a félkész díszletet bámulva, várva, hogy Feli felbukkanjon. – Miután Jongin és te úgymond hivatalosan is összejöttetek és megkérte a kezed, apa nem tudta tovább azt remélni, hogy valami úton Taeminnel össze boronálhat. Így a nehezebbik út maradt számára, tekintettel rá, hogy alapvetően észre se veszi, ha valaki nőnemű. – rábólintottam Hyomin magyarázatára.

- De miért nem mondta el? – háborgott Bini, akit úgy festett, ez bánt a legjobban. – Egyszerűen eltaszít mindannyiunkat. - biggyesztette le kis ajkait, Hyomin csak együttérzően meglökte vállával.

-  Rendben lesz. Azt mondta, csak egy kis időre van szüksége.

- Azt mondta. – sóhajtott az apró lány, a beálló csendet pedig egy fejhallgatóból kiszűrődő dallam törte meg. Némán figyeltük a színpadon megjelenő Felit, aki úgy festett, nem vette észre apró közönségét.

Némán dolgozott, a zene jelentette az egyetlen zajforrást. Néha megállt és elővette a telefonját, halvány mosollyal pötyögött választ, de mindig rövidre zárta az apró szüneteket. – Hozok neki kávét. – pattant fel Bini, de finoman visszahúztam a székre.

- Majd hozok én, ha Hyomin és én kerítjük be az nem fog túl biztatóan festeni. – nyomtam csókot kedvesem homlokára és felvéve mindenki rendelését, elindultam a közeli kávézó felé. Kint már sötétedett, mégis rettenetesen meleg volt még mindig. Fülledt meleg.

A kávézóban nem várt ismerősbe futottam, Taemin és a lány, akiről Bini beszámolt, szinte velem egyszerre értek oda. Barátom arcán mosoly futott szét és kissé keserű arccal, de bemutatta partnerét. Nem fűzött hozzá titulust, csupán egy nevet kaptam, a lány pedig úgy mosolygott rám, ahogy azok szoktak, akik tudnak valamit rólad. Ismerős volt, így arra következtettem, Hyomin is ismerni fogja majd. Taemin várakozóan nézett rám, így gyorsan elsoroltam neki kinek mi lesz.

- Sehun is ott van? – kérdezte, mikor megrendelte az italokat. Értetlenül néztem rá, majd egy pillanat után döbbent „o”-t formáltam ajkaimmal és bólogattam párat. Talán nem jó ötlet Taemint is oda cipelni, mikor a többiek sikere így is kevés Feli megpuhítására.

Kínos csendben tettük meg az utat vissza a színházba a kellemetlen melegben, szinte felüdülés volt belépni a klimatizált épületbe.

Odabent hangos zene fogadott, Bini a színpad szélén ült lábait az ütemre lóbálva, Hyomin pedig lelkesen dolgozott valamin Feli oldalán. A kisebbik lány néha felnevetett valamin, de egyelőre nem vettek észre minket.

- Ki hitte volna, hogy sikerül nekik. – sóhajtottam fel kissé megkönnyebbülten.

- Micsoda? – kérdezte Taemin, majd beljebb érve némi döbbenet költözött arcára. Csak elvettem tőle a kávékat és az integető Bini felé indultam velük.

- Olyan keserű a kávéd, hogy hallottam, ahogy öngyilkos letargikus terveket motyogott egész úton. – lendültem fel párom mellé és mikor az ital felé nyúlt gyors csókot nyomtam ajkaira, elhúzva előle az áhított hideg kávét. Nevetve vágott mellkason és elvette a poharat. Hyomin hajolt fölém egy soha nem látott festékes pólóban és elvette mindkét kávét. – Hát ez? – fordultam a lány után.

- Feli pólója. – adott rövid beszámolót Bini. Megnézve Feli valóban csak egy topot viselt a kantáros nadrág alatt, a bő pólója pedig Hyominon volt, amiben érkezett. Feli felém fordult mikor Hyomin mondott neki valamit a kávét átadva és elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyt, majd előre fordulva a még mindig távol topogó furcsán elegáns pár felé néztem.

***

Mikor megindultam volna a többiek felé, partnerem körmei felkarom érzékeny részébe vágtak. Türelmetlen tekintettel néztem a lányra, aki csak édesen mosolygott az előttünk lévőket nézve. Vonzott a látvány. A mindig össze bújó Bini és Jongin, Hyomin hangját szinte hallottam a zenén túl.

- Talán jobb lenne, ha nem húznád ki a gyufát a húgomnál. – fejtettem le magamról Eujung kezét és fájdalmas arccal megdörzsöltem a pontokat, ahol körmei belém vágtak. Már kerestem az indokot, hogy erre a lányra is nemet mondjak apámnál, de tudtam, ahhoz Hyomintól kellene pár biztosító szó, Eujung nem megfelelő nekem és sajnos eddig semmi olyat nem találtam benne, amit húgom kifogásolt volna.

Biniék felé tartottam, de tekintetem néha a színpadra vándorolt, elsőnek nem ismertem fel a lányt, közelebb érve azonban ismerőssé vált a mézszínű hajzuhatag a különféle kis fonatokkal. Poharát két kézzel fogva fordult Jonginék felé, neki nem telt annyi időbe, hogy felismerjen engem, mint fordítva. Éles ívű szemei egészen elkerekedtek, majd zavartan fordult el tőlem.

Pár perc elteltével partnerem is csatlakozott hozzánk, és ahogy figyelte Felit, úgy festett, ismeri. Eszem ágában sem volt rákérdezni. Hyomin csatlakozott, mikor felismerte Eujungot és magára hagyta a festő Felit, aki nemsokára kizárt bennünket a világából és feltette fejhallgatóját. Bini szinte áhítattal figyelte a hozzá hasonlóan apró lányt. – Kedveled? – ültem a kis tündér mellé, mire bólogatott párat.

- Nem tudom miért, de mióta megláttam olyan mintha ismerném. Mintha köztünk lenne a helye. – nézett rám egy pillanatra, majd tekintete szemrehányóvá vált. – Miért nem szóltál róla?

- Mert bonyolultabb, mint amilyennek tűnik. – sóhajtottam mélyet. – Apám mindig is hajthatatlan volt azzal kapcsolatban, hogy olyan nőt kell találnom, aki nem fog belenyúlni az üzletbe. – bólintott párat – Az igazat megvallva örültem Hyomin házasságának, mert így nem én vagyok a rangidős az üzletben. Csinálhatom, amit szeretnék, egészen addig, amíg apám neve alatt fut.

- De hát ez csodálatos hír. – pislogott párat Bini.

- Apám nyitott a befolyásosabb feleségek lehetősége felé mind nekem, mind Sehunnak. Csak Sehun éppen élvezi, hogy kedve szerint válogathat azok közül a kétségbeesett újgazdag lányok közt, akiket úgy sem vesz el. – Bini halkan elnevette magát, mire elmosolyodtam. – Ő úgyis olyan lányt vesz el, akit szeret.

- És te? – nézett rám Bini lágyabban.

- Tudod milyen vagyok. – sóhajtottam mélyet.

- Nem, Taemin. Őszintén szólva nem tudom többé milyen vagy. – fájó szívvel bámultam a hatalmas festmény egy pontját, ahova egy apró, finom kéz tele karkötőkkel újabb és újabb olajfesték leveleket varázsolt.

- Menjünk! – bökött meg Hyomin kissé ideges arccal így tudtam, valamin össze különböztek Eujunggal. Sóhajtva bólintottam és talpra álltam. Húgom kibújt a nagy bandás pólóból, ami alatt szokásos makulátlan öltözete rejlett és kifelé kezdett terelgetni a teremből. A válaszom pedig megint kimondatlan maradt. Tudtam, Bini az egyetlen, akivel lett volna bátorságom erről beszélni, de úgy festett az életem egyszerűen nem akarja, hogy bárkivel beszéljek a gondjaimról. Főleg nem Binivel. – Még be kell néznünk a gallériába. – kelletlen hang hagyta el a testem, olyasmi, mint egy eresztő lufijé, mire Eujung ismét belém mart.

- Apám szeretne neked adni egy festményt a kiállított darabok közül. Értékeld!

- Egyelőre nem vagy abban a pozícióban, hogy parancsolgass nekem. – csaptam kezére, mire elrántotta karomról. – Azért találkozok veled, mert van annyi tisztelet bennem apám felé, hogy értékeljem a választásait. Bár a mostani rendkívül rossznak fest. – a felháborodottan hápogó Eujung másik oldalán egy rosszalló tekintetű, de vigyorgó Hyomin bukkant fel egy pillanatra, majd komolyságot erőltetett magára, miközben a kocsim felé haladtunk.

A galléria szerencsére nem volt túlzottan messze a színháztól. Az elegáns épület kiemelkedett a legtöbb galléria közül még a belvárosban is, Eujung magabiztosan tipegett befelé tűsarkain, egyenesen apja irodája felé. A férfi széles, sunyi mosollyal üdvözölt minket.

- A kedves Lee testvérek! – mosolygott, mint aki csalással nyerte a lottót, majd széles mozdulattal terelt bennünket megnézni a festményeket. – Ezen az emeleten vannak a legnevesebbek festők munkái. – mutogatta a legfelső emeletet, a legtöbb képet ocsmánynak is bűn lett volna nevezni. Ha híres vagy, bármit lehet pofád eladni. Eujung választott nekem képet, ha pontosan akartam fogalmazni, nem érdekelt. Amennyit utaztam munkám miatt alapvetően, alig láttam az irodám úgyis, oda pont jó volt a furcsa modern kép.

- Látom nem vagy oda érte. – nevetett Hyomin halkan a fülembe, mire csak elfintorodtam.

A férfi, miután nekem adta a gondosan becsomagolt képet, színpadias mozdulattal lekísért minket, a földszinten láttam csak újabb festményeket, a többi emeletet nem volt alkalmam megszemlélni, azonban ahogy az átriumban haladtunk a kijárat felé, egy kép megtorpanásra késztetett.

- Úgy látom a fiatalembernek van szeme a jó munkákhoz. – fordult vissza felém a férfi. A kép rettentő sötét volt önmagában, mégis felismertem a félsivatagos tájat, a homokdűnén két összebújó gyereket, az ég pedig gyönyörű volt felettük, és az tette ki a kép nagy részét. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, megvegyem-e. – Biztos benne? – mosolygott rám a férfi, de ismertem ezt az arcot, nem akart lebeszélni róla, a kép árát elnézve én se akartam volna lebeszélni róla a vevőmet. – Nem túl neves festő, egy-két éven belül biztosan feladja a munkáit ebben a versenyben, ami csak ezen a gallérián belül folyik. – nemet intettem a fejemmel.

- Nem a nevéért veszem meg, akárki is legyen az a Lee Yongmi. – a férfi bólintott és a közeli pulthoz terelt.

- Holnap kiszállítják, ha megfelel. – rábólintottam a dologra és címemet megadva, tetemes összeget hagytam magam mögött, miközben kisétáltam a kis ajándék képemmel a hónom alatt. Eujung tele szájjal vigyorgott, mikor azt hitte nem látom. Tudtam, ezzel nem egy jó pontot szereztem apjánál, a helyében én is azt gondoltam volna, hogy érte teszem. De én csak szerettem volna magaménak tudni a festményt. Még sosem láttam élőben olyan vidéket, mégis égetett a képből a honvágy. Egyszerre volt boldog és szomorú az ember, ha ránézett.

***

Újabb és újabb hosszú napokat hagytam magam mögött, miközben a színház díszletén dolgoztam. Nem volt időm saját festményeimmel foglalkozni és ez rossz érzéssel töltött el. Két képem is festésre készen várt rám az apró műteremnek berendezett szobában, pontosabban a szobából nyíló erkélyen. Minden nyáron ott festettem, sokkal kellemesebb volt, mint bent.

Mango és Kino szokásos szemrehányó előadása ma is mosolygásra késztetett, még fáradtan is. Tíz perces duzzogásuk végén lelkesen telepedtek mellém a tv előtt, korábban hazajöttem, Hyominnak hála nyertem másfél órát a napomból és szerettem volna békésen tölteni, nem túlórákkal.

Másnap reggel a telefonom keltett a kanapén, ott ahol tegnap este letelepedtem a két szőrmókkal. Kino most a lábaimon aludt, Mango pedig a fotelba gömbölyödve.

- Mango! – sziszegtem rá szemrehányóan, bűnbánó arccal ugrott le a földre. Sóhajtva vettem fel a telefont, a gallériából hívtak, tegnap valaki megvette a kiállított képemet, a pénzt már elutalták és értesítettek, kirakták a helyére az éjszakai Szöulról készült munkám. Ajkam beharapva, kissé reszketeg hangon mondtam millió köszönetet, majd mikor letették, felsikkantva ugrottam talpra. – Eladtam valamit. – öleltem magamhoz a ficánkoló Kinot, majd a konyhába ugrálva csináltam reggelit magamnak. Nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról. Online munkáim mindig kelendőek voltak és a díszlet készítéssel is jól kerestem, de sosem mertem remélni, hogy egy gallériában is helyt állnak valaha a munkáim. – Ó rettenetesen gazdag vagyok – ez nem volt igaz ugyan, de én akkor úgy éreztem magam. Az volt rettenetesen gazdag, aki megvette azt a képet.

A jó hírrel járó rettenetesen sok pozitív energia időben beparancsolt ma dolgozni és kétszeres sebességgel tudtam festeni, így még aznap befejezve a nagy képet. Már másfél hete dolgoztam rajta, örültem neki, hogy ilyen jól haladok. Talán marad egy hetem pihenni is, mielőtt adják a darabot és utána neki kell kezdenem a következőnek. Még két és fél hét volt addig. Volt rá esélyem.

Lendületes munkám ellenére megéreztem a hátamba fúródó tekinteteket. Egy ideig igyekeztem ignorálni, de minden perccel idegesítőbb lett, így végül hátra pördültem és lekaptam a fejhallgatóm a fejemről. A vörös hajú fiú döbbenten bámult rám hirtelen mozdulatomra, az innivalója megállt félúton szája felé és csak pislogott rám. – Nézd, elhiszem, hogy neked itt halaszthatatlan dolgod van, bizonyára sokkal fontosabb, mint az, hogy ez a színpad másfél hét alatt kész legyen és megkapjam érte a pénzem anélkül, hogy bárki ferde szemmel nézne rám, de ez nem egy artshow. És rettentően kellemetlen úgy dolgozni, hogy valaki tekintete lyukat fúr a hátad közepébe.

- Én… csak… - motyogta végre elkapva tekintetét, én pedig szemem forgatva fordultam vissza dolgozni.

- Biniék hamar végeztek ma, szerintem a kávézóban lesznek. – szóltam háttal neki, mire halk „oh” hagyta el száját és pár pillanattal később megszűnt a kellemetlen érzés a hátamban. Végre nyugodtan dolgozhattam egyedül.

***

Miután nem tudtam Binivel beszélni aznap este, mikor szerettem volna, mindenképpen szerettem volna alkalmat találni rá. A legjobb módszernek pedig az tűnt, ha fogom és haza cipelem magammal az apró lányt. A színházban azonban Felin kívül senkit sem találtam. Észre sem vettem mióta bámulom, ahogy dolgozik, csak mikor felém pördült, arcára volt írva a feszültség, de ha abból nem jöttem volna rá, hogy idegesítem, hangjából biztosan. Mialatt beszélt, elgondolkodtam rajta, miért használ annyi sminket, mert ha ügyesen is használta, láttam, hogy rengeteg gondot fordít rá minden reggel. Amolyan művész dolognak tudtam be, repkedő gondolataim miatt pedig pillanatokig diszfunkcionáltam.

Kifelé azonban volt alkalmam alaposan megszidnom magam. Már tudtam Bini és Hyomin is nagyon kedveli a lányt, nem akartam az lenni, aki miatt kényelmetlenné válna összebarátkozni vele, bár tudtam jól, nem sok választ el a szereptől.

Ahogyan Feli mondta, valóban a kávézóban volt a gerlepár, Jongin pedig egy játékos civakodás árán ugyan, de hagyta, hogy elraboljam a menyasszonyát ma estig.

- Mégis mi volt ilyen halaszthatatlan? – kuncogott Bini, ágyamra dobva magát, tekintete azonban megakadt a festményen, ami elé letelepedtem és mellém sietve, finom ujjakkal segített kibontani a képet.

- Szerettem volna veled beszélni legutóbb, de Hyomin bejelentette az indulást. – válaszoltam a buborékfóliával babrálva, miközben ő bólogatva bontogatta a ragasztószalagot.

- Fogalmam sincs, mi zajlik benned mostanában. – nézett rám szomorúan. – Eddig olyan voltál, akár egy nyitott könyv annak, aki ismert. De tavaly óta…

- Nehéz – válaszoltam kissé elakadó hangon – veletek töltenem az időm.

- Mégis miért? Mégis mi olyan kellemetlen bennünk? – fakadt ki kissé megbántva, nekem is olyan volt erről beszélni, mintha kínoznának. Fájt, hogy így érzek a legjobb barátaim, a húgom felé, de nem tehettem róla.

- Nekem nincs senkim, Bini. – mondtam halkan, a lassan előbukkanó, magányos képet bámulva, akárcsak a lány. – Te és Jongin, Hyomin és Jonghoon, Sehun egy virágcserép társaságában is kiválóan szórakozik, de nekem nincs senkim.

- És Eunjung?

- Azt hiszed kicsit is kedvelem? Mind az apám kedvéért van. Nekem… elég lenne annyit mondanom, hogy van valaki, akit szeretek és apám végre békén hagyna. – szusszantam mélyet.

- Akkor mond azt! – nézett rám Bini a képről, csak lemondóan megráztam a fejem. – Biztos volt valaki az évek során, vagy van valaki…

- Én még sosem voltam szerelmes, Bini. Soha.